Krízisek, értelmezések, válaszkísérletek – járványok és más katasztrófák idején

Katasztrófákként értelmezett alkalmak idején vagy éppen örömteli eseményekkor az egész országra, régióra, megyére, városra kiterjesztett bűnbánatoknak, könyörgéseknek, illetve hálaadásoknak a litania minorból kialakult könyörgő körmenetekig visszanyúló késő antik gyökerei vannak.[1]

A középkorban Európa nagy részén elterjedt volt ez a sajátos liturgiai gyakorlat, a reformáció idején pedig – főképpen az oszmánok elleni küzdelemhez kapcsolódóan – a lutheri és a kálvini irányzat is újraértelmezte, és jelen volt számos protestáns államalakulat gyakorlatában.[2] Mivel a kora újkori Európán belül Angliában alakították ki a speciális könyörgési alkalmak leginkább precízen működő rendjét, valamint a kutatás is itt vált mintaadó módon szisztematikussá az utóbbi néhány évben, az észak-angliai Durham egyetemének interdiszciplináris kutatócsoportja irányításával, elsősorban ebből a távlatból mutatom be röviden a címben megfogalmazott témakört.

Ezeket a tágan értelmezhető, sokféle jellegű és eltérő időtartamú alkalmakat nagy közösségek számára írtak elő. Egyrészt akkor látták szükségesnek regionális alkalmak vagy „országos (később nemzeti) istentiszteletek”, „szent napok” tartását elrendelni, amikor – az egyházi és/vagy világi hatalom értelmezése szerint – valamilyen kritikus időszakot kellett átvészelni. Például összeesküvést, háborút, éhínséget, járványt, rossz időjárást és gyatra terméshozamot. Ilyenkor elvileg mindenkire érvényes könyörgéseket, böjtöt és bűnbánatot rendeltek el. Másrészt hálaadást, nagy ünnepléseket tartottak a különféle örömteli alkalmakat követően, például bőséges termés betakarítását követően, lázadás leverése, katonai győzelem és trónra lépés esetén. Harmadrészt pedig szabályozott országos/regionális megemlékezést a legjelentősebbeknek értelmezett korábbi események évfordulóján.

Az alkalmak között volt olyan, amely a rendes vasárnapi vagy más napi liturgiához illesztendő egyetlen imádságot foglalt magában, amelynek szavaival néhány hétig vagy hónapig kellett könyörögni; voltak az adott krízis idején folyamatosan, rendszeres időközönként tartandó, extra alkalmak; valamint bizonyos, minden évben megünneplendő vallási emlékezeti napok (hálaadások megmenekülésért ellenséges pusztítástól, éhségtől, más vallásúak ármánykodásától stb.).

A könyörgő alkalmakat elrendelők sokszor nem csupán a saját országukban történtekre reagáltak, hanem a másutt élő hitsorsosaikkal kapcsolatos eseményekre is.

Az imaszövegek megírását – gyakran csak formálisan – kezdeményezhette az aktuális uralkodó és a világi hatalom. A politikai gyakorlattól függően: a parlament vagy az államtanács, később a kormány és a miniszterelnök, regionális krízisek esetében sokszor a városi magisztrátus. Az alkalom elrendelésében szintén nagy szerepe volt az egyházi hatalomnak, leggyakrabban az érseknek, püspököknek, s magát a szerkesztési, megszövegezési munkát is általában valamely főpap és apparátusa irányításával végezték. Az uralkodói jóváhagyás esetében is általában az egyházi vezetés mozgósított a kinyomtatott munkák terjesztését illetően az érintett régiókban vagy az egész országban, valamint ők foglalkoztak az alkalmak betartatásával, az elmaradók megbüntetésével.

Angliában legalább a 11. század elejéig nyúlnak vissza e sajátos alkalmi istentiszteleti formák, országos könyörgések, amelyek rendszerét előbb a 13. század végén, a franciák és a skótok elleni háborúk idején, majd főképpen a reformációt követően, I. Erzsébet (1558–1603) idején pontosították, s rendszeresen, évente akár több alkalommal is elrendelhettek ilyeneket. A protestánssá vált országban gyakran a katolikusok valós vagy vélt konspirációinak megakadályozása miatt írtak elő könyörgő, az effélék leleplezését követően pedig hálaadó alkalmakat. 

I. Erzsébet, angol királynő (1558-1603)

(Ismeretlen angol festő, 1588 körül, National Portrait Gallery)

A durhami kutatócsoport a reformációtól kezdődő időszakra fókuszál, s legújabb, összefoglaló kézikönyveikben számon tartják, hogy az 1530-as évektől kezdve 1947-ig, az utolsó hivatalos nemzeti imanapig (amelyet követően, egészen máig, az anglikán egyház továbbra is kezdeményez hasonlókat) mintegy 900 alkalommal rendeltek el angliai nemzeti alkalmakat, 1707 után pedig nagy-britanniai istentiszteleteket is, gyakran külön meghirdetve skót, walesi, illetve ír alkalmakat.[3]

Az adott eseményekre való reakciók gyorsaságának szükségessége miatt a kiadott imák szövegei meglévő minták és formulák alapján készültek, azaz kevés változtatással terjedtek: nyomtatásban és/vagy kéziratban. A nyomtatott imaszövegek könnyen kezelhető formátumúak, rendszerint kis terjedelmű (egyleveles vagy valamivel hosszabb, de legfeljebb néhány íves) nyomtatványok voltak. Külön kiadványban gyakran kísérték magyarázó prédikációk, valamint – ahol nem volt képzett lelkipásztor – a laikusok számára kiadott rövid, felolvasható prédikációmagyarázatok is.

Érdemes foglalkozni a különböző alkalmakra írott, kéziratban terjesztett vagy nyomtatásban megjelent könyörgések megalkotásának mechanizmusával; vizsgálni a kiadott imák példányszámát, a terjesztés módját, illetve az előírt országos imádságok, bűnbánatok, hálaadások alkalmait, liturgiáját, az ezeken részt vevők számát, valamint a közböjtök és az országos könyörgő napok szabályozott menetének rendjét.

Például: mennyi ideig és milyen rendszerességgel tartottak ilyeneket egy-egy krízis alkalmával; utólag milyen rendszerességgel emlékeztek egy-egy korábbi eseményre, s másokra miért nem; miképpen szervezték meg és érték el a hívek részvételét stb.

Nem érdektelen megismerni ezen alkalmak liturgiájának tényleges hatását: a könyörgés, bűnbánat és böjt, illetve a hálaadás gyakorlásának és a templomok látogatásának hatékonyságát, gyakran az érdektelenséget, a templomkerülést, valamint az emiatti szankciókat. Az angliai kutatók összehasonlító vizsgálatokat is inspirálnak: az eddigi, elszórt európai és amerikai kutatások összefogását tűzte ki célul egy néhány éve tartott jelentős nemzetközi konferenciájuk Durhamben.

Az országos könyörgések, hálaadások és kollektív böjtök történetét vizsgálva szükséges utalni az őskeresztényekre, akik számára (több szentírási igehely, például az 1Tim 2,1–3 és a Tit 3, 1–3,8 nyomán) fontos volt az uralkodóért, az elöljárókért mondott imádság. Ez a gyakorlat a középkori liturgiai hagyományban szintén ismert volt, ahogy a fentebb már említett, nagyobb közösséget (várost, nemzetet stb.) ért csapásért való könyörgő körmenet, megalázkodás, böjt, illetve a megszabadulásért mondott dicséret és hálaadás. A protestáns, főképpen a szigorú kálvinista tradíciókat követő közösségek egy része csupán az efféle hálaadó és böjtalkalmakat hagyta meg a keresztyén ünnepek sorában a vasárnapokon kívül, a többi ünnepet (sokszor a húsvétot és a karácsonyt is, nem csupán a szentekre való emlékezést) kiiktatták a naptárból.

Az ilyen alkalmak gyakorlata az ószövetségi deuteronomista teológiára épül, az e teológiát reprezentáló bibliai helyekhez kapcsolódva írták elő az országos könyörgések liturgiáját és fogalmazták meg szövegét. Ez azt jelenti, hogy már a reformáció előtt, de főképpen azt követően évszázadokig az angliai és más európai (például a magyarországi), illetve újvilági protestáns közösségek elterjedt értelmezése szerint nemcsak az egyének, hanem a közösség bűne és háládatlansága is haragra gerjeszti az Urat, ezért rendeli el már a földi életben a büntetést: természeti csapást vagy katonai támadást, politikai elnyomást és más kríziseket. Ezek viszont kiválthatják, hogy a bűnös közösség visszatérjen urához, illetve az e krízis idejére rendszeresített imádkozás, a közösség megalázkodása, a bűnbánat gyakorlása, böjtölés és az ehhez járuló alamizsnálkodás kiengesztelheti Istent.[4] Ezért a csapásokat a kora újkori angol imádságmagyarázatok időnként „mennyei tanároknak” nevezték.[5] Hasonlóan ehhez a 16. században a Német-római Birodalomban és másutt, így Magyarországon is ismert török elleni imák egy részében szintén azt lehetett olvasni (Luther és más teológusok szövegeiben), hogy a török „a mi tanítómesterünk”: megtanít minket visszatérni az Úrhoz.[6]

Az országos ima-, böjt- és hálaadási alkalmak rendszerének alapos feltárását még a forrásgazdag nagy-britanniai közegben is nehezíti, hogy esetleges volt a fennmaradása ezeknek a sokat használt imáknak. Időnként nemcsak maguk a szövegek ismeretlenek, hanem máshonnan sem tudhatunk meg sokat nyomtatásuk és terjesztésük történetéről, illetve az adott könyörgési alkalomról.

A brit kutatás magyarországi adaptálási kísérlete során, illetve egyéb nemzetközi párhuzamokat figyelembe véve még inkább azt tapasztaltuk, hogy hazai vonatkozásban igen kevés forrás van a kora újkortól a 20. századig, de ezeket is töredékesen ismerjük. Nemcsak, hogy alig tudunk konkrét alkalomra írott országos imádságszövegről, hanem arról is töredékes információink vannak, hogy ténylegesen hány ilyen alkalmat rendeltek el az évszázadok során, s mi volt ezeknek a menetrendje. Persze, az efféle alkalmak magyarországi előírási, megszövegezési és terjesztési szisztémája korántsem lehetett annyira egységes, rendszeres, illetve kiforrott mechanizmusokon alapuló, mint amilyen különösen a nagy-britanniai, illetve más európai és észak-amerikai országok gyakorlata volt. Ennek okai között tarthatjuk számon a mohácsi csata, illetve Buda bevétele után széttagolt Magyarországot. A Hódoltság területén nyilvánvalóan e téren sem jöhetett szóba valamiféle szisztematikus egyházi vagy világi irányítás; a 17. század elejétől református fejedelmek irányította erdélyi gyakorlat pedig az országos könyörgési alkalmak rendje kapcsán is markánsan különbözött a katolikus befolyás alatt álló Habsburg uralkodói udvar által irányított királyi magyarországi szokásoktól.

A hazai országos imádságok és böjtök vonatkozásában több mélyfúrással próbálkoztunk. Egyebek mellett azzal az időszakkal, amikor Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613–1629) bekapcsolódott a Habsburg-ellenes szövetségbe az európai harmincéves háborúban (1618–1648), s 1619 augusztusában kezdődő hadjáratára készülve először az erdélyi Küküllőváron tartott semigenerális református zsinat, majd a gyulafehérvári országgyűlés, ezt követően pedig a dunántúli református zsinat hozott határozatot az általános bűnbánat és böjt megtartásáról.

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613-1629), a háttérben Pozsony 1619-1620-as elfoglalásának ábrázolása

(Ismeretlen rézmetsző, 1620 körül, Országos Széchényi Könyvtár)

Ezt követően Milotai Nyilas István, Bethlen Gábor fejedelem főprédikátora, korábbi tiszántúli püspök jelentetett meg Debrecenben egy országos imádságot abból az alkalomból, hogy Bethlent 1620. augusztus 25-én, Besztercebányán Magyarország királyává választották. Ezeket a nagy közösségi alkalmakat vizsgálva is megállapítható, hogy noha az 1619–1620-as református egyházi, majd az egész Erdélyre, illetve szándék szerint Magyarországra is kiterjesztendő böjt, bűnbánat és imádság forrásainak egy része véletlenül fennmaradt, és valamelyest rekonstruálható annak mechanizmusa, hogy miként rendelte el ezeket az egyházi és a világi hatalom, illetve milyen magyarázó prédikációkkal próbálták értelmezni az eseményeket a református hívek számára, ám nem tudunk eleget arról, hogy ténylegesen hol és miképpen zajlottak ezek a könyörgő alkalmak és mi volt ezekre a közösség reakciója.

Érdemes tehát kutatni, hogy más kora újkori vagy újkori politikai és hadi szituációkban, illetve járványok, éhínség és természeti csapások idején, vagy éppen ezek elmúltával, továbbá trónra lépés, királyi utódszületés, terménybőség stb. alkalmával is a fent említett példához hasonló módon történt-e meg az országos könyörgésekre, nemzeti bűnbánatokra, böjtökre, illetve hálaadásokra vonatkozó egyházi kívánalmak megfogalmazása, a zsinati, majd világi törvényalkotás, illetve mindennek a tényleges megvalósulása. Az efféle alkalmaknak ugyanis az a jelentősége, hogy az országos könyörgő vagy hálaadó imádságok elmondásával, a kollektív böjt és bűnbánat tartásával a közösség bármely tagja – ha amúgy semmilyen hatalmi szinten nem rendelkezett befolyással –, úgy értelmezhette, hogy beleszól az országos politikába.[7] Hiszen az előírt, megszervezett rendkívüli liturgikus alkalmakon maga is imádkozik a fejedelemért, a királyért, a magisztrátusért, könyörög a csapások elmúlásáért vagy hálát ad Isten áldásaiért.

[1] Az írás korábbi változata megjelent: Emlékezzetek hálaadással, imádkozva a nemzetért! Az országos könyörgési alkalmak hagyománya, Irodalmi Magazin, 2017/4, 63–66.

[2] Lásd ehhez újabban Benkő Tímea, Bűnbánati és könyörgő napok mint a litánia és a Te Deum lehetséges alkalmainak nyomai Erdélyben, Keresztény Magvető, 2017/2–3, 201–217, https://epa.oszk.hu/02100/02190/00551/pdf/EPA02190_KM_2017_2-3_201-217.pdf; Uő, A bűnbánati nap magyar protestáns liturgiatörténeti vonatkozásai és utolsó élő emléke Erdélyben = Non videri, sed esse. Tanulmányok a 60 éves Buzogány Dezső tiszteletére, szerk. Kolumbán Vilmos József, Kolozsvár, Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet, 2017, 11–27. http://real.mtak.hu/85093/1/Non_Videri_sed_esse.pdf

[3] Ld. National Prayers: Special Worship since the Reformation, ed. Philip Williamson, Stephen Taylor, Alasdair Raffe and Natalie Mears, vol 1–3., Woodbridge, The Boydell Press, 2013–2018.

[4] Őze Sándor, „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet”: Egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján, Bp., Magyar Nemzeti Múzeum, 1991.

[5] Vö. C. J. Kitching, “Prayers Fit for the Time”: Fasting and Prayer in Response to National Crises in the Reign of Elizabeth I = Monks, Hermits, and the Ascetic Tradition, ed. William J. Sheils, Oxford, Blackwell, 1985, 241–250, itt 242.

[6] Ld. ehhez Imre Mihály, „Magyarország panasza”: A Querela Hungariae toposz a XVI–XVII. század irodalmában, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1995, 98–107, 125–143. https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/101256/CSK005.pdf?sequence=1&isAllowed=y

[7] Vö. Natalie Mears, Public Worship and Political Participation in Elizabethan England, Journal of British Studies, 51(2012) January, 4–25.

[8] Ld. erről bővebben Fazakas Gergely Tamás, Siralmas imádság és nemzeti önszemlélet. A lamentációs és penitenciás sírás a 17. század második felének magyar református imádságoskönyveiben, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012. http://mek.oszk.hu/15400/15401/15401.pdf