AZ EVANGÉLIKUSOK ÉS A PRESBITERIÁNUSOK SZERINT:

NEM LEHET ONLINE ÚRVACSORÁZNI

A karanténúrvacsora kérdésére adott református válaszok bemutatását követően (melyről a II. részben írtam) érdemes más protestáns felekezetekhez tartozók véleményét is számba venni. Így ugyanis láthatóvá válik, hogy sok esetben hasonlóak ezek az online úrvacsorát elvető református lelkészek érveléséhez.

Evangélikus álláspont

A Magyarországi Evangélikus Egyház Püspöki Tanácsa 2020. április 3-án pásztorlevelet írt az egyház tagjaihoz. Ebben jelezték, hogy nem támogatják az úrvacsoravételt az otthoni, online istentisztelet keretében.[1] Egyetlen – a fent bemutatott református belső kritikákból ismert – érvvel támasztják ezt alá: „egyházjogilag nem tudunk hozzájárulni ahhoz, hogy házaknál nem ordinált lelkész úrvacsorát osszon”. Megjegyzésükből úgy tűnik, hogy néhányan „szerettek volna ebbe az irányba elmozdulni”, tőlük viszont „türelmet és megértést kérünk, de ezen a módon is óvjuk egyházunk egységét”.[2] Szólnak az emiatti hiányérzetről, „a szentségre való szomjazás és éhezés időszakáról”, amelyet a lelki felkészülésre lehet fordítani.

Azért érdemes a pásztorlevélen kívül figyelembe venni Hafenscher Károly, a Magyarországi Evangélikus Egyház Zsinata lelkészi elnökének érvelését is, mert éppen ő kezdeményezte, hogy egyházuk 2020-at nevezze ki az úrvacsora évének, párbeszédben a katolikus Eucharisztia ünnepi esztendejével, s ő is irányítja az egyházi programok lebonyolítását. Hafenscher gondolatmenete egy nagycsütörtökön készült rádiós beszélgetésben hangzott el, amelyet egy ehhez kapcsolódó olvasói kérdésre született írásos bejegyzésben egészített ki. Ő is úgy fogalmaz, hogy azért utasítandó el az online úrvacsora, mert így egyrészt nem valósul meg a gyülekezeti közösség, másrészt sérül a felhatalmazott lelkészek kizárólagos úrvacsoráztatási joga.

Amiképpen a református egyház Elnökségi Tanácsának Ajánlása, úgy Hafenscher is érinti magyarázatában az ApCsel 2,46-ot („házanként megtörték a kenyeret”). Ám a református egyházvezetés szövegétől eltérően ő úgy érvel, hogy „az apostolok szétosztották a feladatokat”, és az egyes „házaknál” „nem mindenki csinált mindent”. Prédikálással – és a szintén ige-szolgálatként értelmezett – úrvacsora osztással „azokat bízták meg a gyülekezetből, akit alaposan megvizsgáltak”. „S mivel számoltak az önjelölt prédikátorokkal (nem egyszer tévtanítókkal), a jó rendben rögzítették, hogy kinek mi a feladata. Nem küldték haza a gyülekezetet, hogy otthon mindenki önkiszolgáló alapon úrvacsorázzon, hanem együtt a gyülekezet közösségében.”[3]

Nincs lehetőség arra, hogy áttekintsük az idézett bibliai szövegrész értelmezési hagyományát, annyit azonban  érdemes jelezni, hogy az ApCsel-ben nem található egyértelmű utalás arra vonatkozóan, hogy a kenyér megtörése pontosan mit is jelent e szövegkörnyezetben, illetve kik végezhették (és kik nem). És bár az egyháztörténet néhány időszakában valóban nem csupán lelkészek végeztek úrvacsoraosztást, a 2,46 bővebb kontextusa, illetve a Szentírás-magyarázó tradíció jóval gyakrabban teszi le a voksát a beiktatott lelkészeknek kizárólagosan fenntartott szentség-kiszolgáltatás mellett. Nemcsak a katolikus és az evangélikus, hanem a református hitvallások, bibliakommentárok, egyházfegyelmi témájú szövegek döntő többsége is ebbe az irányba húz.

Úgy tűnik, hogy Hafenscher a mostani helyzet egészét nem tartja a szabályokat felülíró extrém szituációnak. Azt mondja ugyanis, hogy a jelenlegi, járványos időkben is (tehát azon belül) adódhat olyan vészhelyzet, amikor a lelkésznek például haldoklóhoz kell kimennie úrvacsorát adni. Ám szerinte a gyülekezet közösségének e szentségtől egyelőre meg kell tartóztatnia magát. Más evangélikus lelkészekhez hasonlóan ő is felveti, hogy a mostani helyzetben a közösségnek még húsvétkor is úrvacsora-böjtöt kell tartania, de megfogalmazza vágyódását a communio – reménye szerint nemsokára – eljövendő lehetőségére.

Presbiteriánus álláspont

Az Evangelikál Csoport Egyesület honlapján Bagoly Gyula, a Közép- és Kelet-Európai Református Presbiteriánus Egyház lelkésze vitába szállt Szabó László, a Magyar Református Egyház lelkipásztorának – ugyancsak az evangelikál honlapon közölt – állásfoglalásával, mely támogathatónak tartotta az online úrvacsorát.[4] Szabóval szemben Bagoly egyrészt a Krisztussal és a testvérekkel való igazi egységet hiányolja, valamint nem tartja lehetségesnek a közösség megvalósítását a digitális médiumokon keresztül. Másrészt az úrvacsora kiosztását szerinte kizárólag a felszentelt lelkészek végezhetik. Véleményét először szentírási igékkel igyekszik alátámasztani. A példaként hozott lokusokat (közte az ApCsel 2,46 is) Bagoly úgy értelmezi, hogy az őskeresztyének házi istentiszteletei inkább nyilvános, mint családi események voltak. A cikk érvelése azonban meglehetősen fésületlen marad, és a szerző azzal a meglepő felelősség-áthárítással próbálja enyhíteni az érzékelhető hermeneutikai zavart, hogy „a bizonyítás terhe azokon van (világos igék által), akik a családfők ilyen irányú tevékenységet (úrvacsoraosztás) fenntartják”.

Úgy tűnik tehát, hogy „világos” igéket Bagolynak sem könnyű hoznia. Pontosabban: az értelmezési hagyományból úgy látszik, hogy nagyjából ugyanazokat a szentírási szöveghelyeket mindkét álláspont alátámasztására szokták (mert lehetséges) alkalmazni. Bagoly is „világos” érvet csak hitvallásból tud idézni: a presbiteriánusok körében fontos alapnak tekintett Westminsteri nagykátéból, illetve a Westminsteri hitvallásból. Azokat a passzusokat, amelyek szerint Krisztus kizárólag „az Igéjének szolgáit nevezte ki” a sákramentum kiosztására. Ezekre támaszkodva Bagoly erőteljesen hangsúlyozza az egyházfegyelem kérdését, s ebben a „lelkészek őrállói felelősségét”, hogy „hitetlenek tömegei ne úrvacsorázzanak”.[5]

Szabó Péter András, szintén presbiteriánus lelkész, Bagoly álláspontját alátámasztó cikkében további, 16–17. századi hitvallásos iratok idézésével (Ursinus, Kálvin, Turretin, illetve a Synopsis Purioris Theologiae) egészítette ki kollégája érveit arra vonatkozóan, hogy kizárólag beiktatott lelkészek szolgáltathatják ki az úrvacsorát. Viszont a honlapon utólagosan közzétett kiegészítésében megengedően nyilatkozott arról, hogy az érvként hozott idézeteket – minden esetben, így az ő írásában is – többféleképpen lehet értelmezni.[6]

ÖSSZEGZÉS

Az online úrvacsorázással szemben állást foglaló néhány protestáns (református, evangélikus, presbiteriánus) gondolatmenetet számba véve szembetűnőek a hasonlóságok. Arra lehet tehát következtetni, hogy az úrvacsora dogmatikai különbségei nem pontosan esnek egybe a felekezeti határokkal. De még inkább arra, hogy úgy tűnik: az úrvacsora-felfogást tekintve elsősorban nem dogmatikai jellegűek az érvek, nem Krisztus valóságos jelenlétének problémája kapcsán merülnek fel az egyes protestáns felekezetek közötti különbségek. A sokszor hasonló szentírási vagy hitvallási iratok passzusaiból kiinduló, de egymásétól különböző szöveginterpretációk (bár legtöbbször nem érvelnek elég alaposan) inkább hermeneutikai differenciákat mutatnak.

Ezek mögött, persze, az evangélikus–református különbség esetében állhatnak nyilvánvaló dogmatikai, illetve ekkleziológiai eltérések; a belső református, illetve a református–presbiteriánus szembenállás esetében pedig részint gyakorlati teológiai, részint kegyességgyakorlási, részint egyházpolitikai különbségek, sőt, akár személyes ellentétek is.

Úgy tűnik viszont, hogy a legtöbb esetben ott húzódik a határ, hogy az egyes protestáns teológusok (tartozzanak bármilyen felekezethez vagy kegyességi irányzathoz) legalább a jelen helyzetben képesek-e engedni valamennyit az ordinált lelkészeknek fenntartott úrvacsoraosztó szerep kizárólagosságából.

Másodsorban ott, hogy mennyire extrémként ítélik meg a jelenlegi járványhelyzetet: azaz alkalmazhatónak látják-e vagy éppen nem tartják indokoltnak a korábbi (de a mostanitól eltérő), egyéni, illetve közösségi „szükséghelyzetekre” vonatkozó regulákat.

Harmadsorban pedig ott, hogy miképpen vélekednek az úrvacsorai közösség valóságosságának / virtualitásának jellegéről. Egy olyan szituációban, amikor a lelkészeknek már nemcsak Krisztus úrvacsorai jelenlétének / jelen nem létének (régi) kérdésével, hanem a gyülekezeti tagok nem-az-úraszatala-körül-hanem-máshol-létének (új) problémájával is meg kell birkózniuk.

A reformáció korabeli hitvitákkal foglalkozó irodalom- és művelődéstörténészként rendkívül izgalmas látni, hogy nemcsak a 16–18. században, hanem a jelenben is milyen alapvető meggyőződéseket lehet elfedni, akár tudattalanul is: azonos pontból kiinduló, de egészen eltérő irányba futó szövegmagyarázatokkal.

Azért nem érdemes halogatni a közös töprengést, mert a karanténúrvacsora kérdésének alapos végiggondolása már a jelenlegi, bizonytalan helyzetben is segíthet abban, hogy világosabbá váljanak a korábban talán nem mindig kontúrosan látszó álláspontok, s akár ezek közeledjenek egymáshoz. A higgadt beszélgetés ugyanis terapikus lehet, s hozzájárulhat a református egyházon belüli (és a felekezetek közötti) feszültségek oldásához. Hiszen úgy tűnik, hogy a helyzetre adott többféle válasz is legitimálható a Szentírás és a hitvallási iratok alapján – még ha nem is könnyű mindig következetesen érvelni a saját álláspontunk mellett.

Éppen ezért: zárásképpen a saját, paradox véleményem

1.) Amennyire laikusként meg tudom ítélni a dogmatikai kérdéseket, úgy vélem, a református úrvacsora-tanból elvileg levezethető, hogy a szentséggel – kényszerűségből, karantén idején – virtuális közösségben, lelkész tényleges jelenléte nélkül is élhessünk.

2.) Viszont: a Szentírás vonatkozó részeit, illetve a református hitvallási és más (helvét irányú) reformátori munkák értelmezési hagyományát ismerve, hermeneutikai szempontból, jóval nehezebbnek – bár talán nem lehetetlennek – látom arra következtetni a vonatkozó szövegekből és kontextusukból, hogy az online úrvacsora alkalmával a nem-lelkészek is kiszolgáltathatnák a szentséget, valamint az élő közvetítés során (pláne felvételről nézve) megfelelő közösség teremtődhetne.

3.) Mindazonáltal: a gyakorlatban, azaz a jelenlegi, legalábbis sajátságos körülmények között (és kihasználva a kanonikus szövegek és bibliakommentárok mégiscsak létező kiskapuit, valamint engedve a húsvéti istentisztelethez kötődő rituális (meg)szokásnak) nekem és a családunknak mégiscsak kevesebb lelki feszültséggel járt ilyen módon úrvacsorázni, mintha megtartóztattuk volna magunkat ettől.

S bízom abban, hogy ha esetleg mégsem cselekedtünk helyesen, akkor Isten – kegyelme és szeretete okán – túllép e tévedésünkön (is).

Jegyzetek

[1] https://www.evangelikus.hu/szivunk-templomma-legyenpuspoki-pasztorlevel-2020-viragvasarnap

[2] A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház Vezetőségi Tanácsa, illetve a Liturgiai Bizottsága 2020. március végén útmutatást adott ki az otthoni áhítat keretében történő házi úrvacsorázáshoz (https://evangelikus.ro/egyutt-az-uton-utmutatas-a-hazi-urvacsorahoz/). Aztán viszont Adorjáni Dezső Zoltán püspök húsvéti pásztorlevelében ez állt: „Miközben nagycsütörtökön hálát adunk az úrvacsora szentségéért, a járvány miatt le kell mondanunk a minket hitünkben erősítő úrvacsora táplálékáról, és talán még a hagyományos nagycsaládos étkezésekre sem keríthetünk sort.” (https://evangelikus.ro/nezzunk-fel-jezusra-husveti-pasztorlevel/) A kárpát-medencei evangélikus teológusok karanténúrvacsorára vonatkozó véleményének alakulására, illetve a belső vitákra jelenleg kevéssé van rálátásom, a kérdéssel azonban érdemes lenne alaposabban foglalkozni.

[3] Úrvacsora járvány idején – Antal Bálint beszélget Hafenscher Károllyal (közzététel: 2020. április 9.) https://www.youtube.com/watch?v=ZoKfwIYPitQ

[4] Szabó László, Gondolatok az online/házi úrvacsoráról (közzététel: 2020. április 7.) http://www.evangelikalcsoport.hu/2020/04/07/szabo-laszlo-gondolatok-az-online-hazi-urvacsorarol/

[5] Bagoly Gyula, Az online/házi úrvacsora kritikája – reakció Szabó László református lelkész írására (közzététel: 2020. április 11.) http://www.evangelikalcsoport.hu/2020/04/11/bagoly-gyula-az-online-hazi-urvacsora-kritikaja-reakcio-szabo-laszlo-reformatus-lelkesz-irasara/

[6] Szabó Péter András, Történelmi teológiai háttér az (online) úrvacsora kérdéséhez (közzététel: 2020. április 12., kiegészítés: április 15.) http://www.evangelikalcsoport.hu/2020/04/12/tortenelmi-teologiai-hatter-az-online-urvacsora-kerdesehez/ Szabó kiegészítő megjegyzése: „a kiragadott idézeteket mindig többféleképpen lehet értelmezni. Ez nyilván igaz a jelen cikk idézeteire is. Minden olvasót bátorítok, hogy a következtetést ne csupán a lenti idézetek alapján hozza meg (még ha azok reménység szerint segítenek is), hanem próbálja a szövegkörnyezet és a gondolatmenet összefüggéseiben vizsgálni a kérdést.”

LEHET-E REFORMÁTUSKÉNT ÚRVACSORÁZNI A KARANTÉNBAN?

1.) A hivatalos álláspont: Igen

Valóságos közösség létesül

Bár könnyen belátható okok miatt a 16. századi reformátoroknak nem jutott eszébe, hogy online úrvacsorai liturgiáról értekezzenek, vannak, akik a helvét irányú szövegekből is kikövetkeztethetőnek látják e lehetőség elfogadását. Kálvint idézte érvként Bogárdi Szabó István püspök, a Magyar Református Egyház zsinati elnöke, amikor először szólt a kérdésről március 27-én közzétett írásában,[1] illetve ez olvasható a Zsinat Elnökségi Tanácsának március 30-i ajánlásában.[2] Egyéb passzusok mellett mindkét szöveg éppen azt az ismert részt hivatkozza az Institutioból, amely a mennybéli Krisztus, valamint a szent jegyeket magához vevő földi ember közötti viszonyra vonatkozik: „Ha pedig hihetetlennek tűnik, hogy Krisztus ekkora távolságból adja nekünk eledelül testét, emlékezzünk csak rá, hogy a Szentlélek titkos ereje mennyire felülmúlja minden érzékünket […] a Lélek valósággal egyesíti, amit a távolság elválaszt.” (Inst., 4.17.10).[3]

Kálvin Institutio Christiane Religionis című munkája magyarul, Szenci Molnár Albert fordításában: Az keresztyéni religiora és igaz hitre való tanítás..., Hanau, Aubry–Schleich, 1624 (RMNy 1308).

A kép forrása: A Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára, Elektronikus Könyvtár, http://digit.drk.hu/?m=lib&book=7&p=4

Ám sem Bogárdi Szabó cikke, sem az Ajánlás nem pontosítja, miképpen vélik applikálhatónak jelen helyzetre Kálvin gondolatát. Az alkalmazáshoz csupán némi támpontot adhat a püspök úr írásának az idézetet bevezető megjegyzése („mielőtt a valóság és a virtualitás vitája kitörne a jel és a jelzett dolog, az ige és ígéret, a sákramentumi reprezentáció és egyebek kapcsán, ajánlom Kálvin mondásait”), valamint az Ajánlás bízatása („Kálvin szavai pedig a Szentlélek erejére emlékeztetnek”). E megjegyzések alapján talán nem tévedünk, ha úgy véljük, hogy mindkét szöveg a következőt sugallja.

A járványhelyzet kontextusában az Institutio idézett fordulata („a Lélek valósággal egyesíti, amit a távolság elválaszt”) nem csupán a mennybéli Krisztus és az úrvacsorázó templomi közösségre vonatkozhat, hanem, metonimikusan, a karanténokba kényszerült gyülekezeti tagok egységére is érthető. Eszerint tehát az online sákramentumvétel során is létesülhet valódi communio: Krisztussal és egymással.[4]

Házi istentisztelet: a nem-lelkészek is

Bogárdi Szabó cikke, majd az Elnökségi Tanács Ajánlása az úrvacsora vételére a házi istentisztelet keretét javasolta a híveknek, olyan liturgiai mintát is adva a lelkészek számára, amelyet megvalósítva, online közvetítés esetén, követhetnek gyülekezetük tagjai. Ehhez a II. Helvét Hitvallásból idéz: „Minthogy Isten a sákramentumok szerzője, ő mindig munkálkodik az egyházban, ha ott helyesen gyakorolják a sákramentumokat, ezért a hívők, amikor az egyházi szolgáktól átveszik a sákramentumokat, tudják meg, hogy Isten munkál a maga rendelésében. […] Ezért a sákramentumok kiszolgáltatásakor a hívők világosan különbséget is tesznek az Úr és az ő szolgája között, vallván, hogy a sákramentumokban a dolgot maga az Úr adja, a jelképeket pedig az Úr szolgái.”[5]

A házi úrvacsorázásra felhatalmazó egyházvezetői Ajánlás összefüggésében az idézet – ha nem is ez a szándéka – ebben a formában némiképpen megtévesztheti az olvasót. Ugyanis „az egyházi szolgáktól átveszik a sákramentumokat” kifejezés akár úgy is érthető, mintha a „hívők”, a jelenlegi kényszerhelyzetben, a szentség kiszolgáltatását vennék át az „egyházi szolgáktól”.

A hitvallásban, persze, nem erről van szó, hanem arról, hogy magukat a szent jegyeket adják a hívek kezébe az egyházi szolgák.

Pedig e jelentést akár annak az egyetlen mondatnak az első fele is egyértelművé tehetné, amit viszont az Ajánlás (a fenti idézetben is három ponttal jelölve) kihagyott az idézetből: „Ezért a sákramentumokat épp úgy veszik [mármint a hívők], mintha magának az Istennek a kezéből vennék”.[6]

A mai járványhelyzet: szükséghelyzet

A református egyházvezetés arra hivatkozva tette lehetővé a nem lelkészek számára is e sajátos otthoni úrvacsoráz(tat)ást, hogy a „súlyos betegség, kijárási tilalom, járvány, háború” sorához hasonló „szükséghelyzetként” értelmezi a jelenlegi állapotot. Ehhez, érvként, a Geleji Katona István által összeállított, 1649-ben megjelent kánonok ágyhoz kötött betegekre vonatkozó, 61. rendelkezését hivatkozza, azt látva alkalmazhatónak.

Az úrvacsorát „súlyos betegektől, vagyis azoktól, akik otthonukban ágyhoz vannak kötve és hitükben gyengék, sürgető kérésükre, a szent közösséget semmiképpen sem szabad megtagadni; továbbá ne csak a betegnek szolgáltassák ki, hanem annak a kisebb gyülekezetnek is, amely erre a sürgető alkalomra a háziakból [...] összegyűl.”

Ennyit idéz Gelejitől az Elnökségi Tanács Ajánlásának szövege, ám a kiragadott hivatkozás e formában még megtévesztőbb, mint a II. Helvét Hitvallás fent bemutatott citálási módja. Az Ajánlás ugyanis kihagyja, hogy a kánonok szerint kik végezhetik az úrvacsora osztását a beteg házánál. Pedig ez a témakört bevezető 59. kánonból világosan következik: „Az Úrvacsora kiszolgáltatásának is törvényszerűen kell teljesíttetni, egyedül az Isten beszédének – egyházunk nyilvános bizonyítványával kibocsátott – sáfárai által”.

A Geleji-kánonok úrvacsorára vonatkozó egyetlen további rendelkezésében (60–64.) sem merül fel, hogy az ordinált lelkipásztorokon kívül bárki oszthatna úrvacsorát.[7] Ám ezt a kontextust nemcsak elleplezi az Ajánlás, hanem éppen az ellenkező értelmezésre nyit lehetőséget. Ugyanis az idézett, 61. kánont az alábbi két mondattal vezeti be: „Kérjük, házi istentiszteleti közösségükben a javasolt liturgiai rendben vegyék az úrvacsorai jegyeket is. Erre felhatalmaznak minket hitvallási irataink is.”[8] Ha egy-két adatról tudunk is a református egyház kora újkori történetében arra, hogy lelkészhiány esetén diakónus, esetleg egyszerű gyülekezeti tag szolgáltatta ki súlyos betegnek az úrvacsorát (az Ajánlásban a bizonyítás során ez precedens jellegű érvként szolgálhatna), viszont maguk a Geleji-kánonok bizonyosan nem „hatalmaznak fel minket” erre a gyakorlatra.

Az Ajánlás a krízishelyzet indoklására a Szentírást is legitimációként használja. Ez esetben viszont némi támpontot ad ahhoz, hogy az Elnökségi Tanács miképpen látja applikálhatónak a jelenlegi karanténhelyzetre az általuk idézett bibliai lokust: az üldözöttség miatt bezárkózásra kényszerült őskeresztyén gyakorlatot tekintik példának. „Egyházunk rendje szerint konfirmált református egyháztagjaink úrvacsorázzanak úgy, ahogy a közvetített istentisztelet lelkipásztora vezeti az úrvacsorai szertartást; ezáltal az apostoli kor gyülekezeteinek mintáját követjük, akik súlyos helyzetükben »házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben«. (ApCsel 2,46)”

2.) Ellenvélemények: kizárólag lelkészek, valóságos közösségben

Az Elnökségi Tanács, tapintatosan, hagyott lehetőséget az úrvacsora kihagyására is a húsvéti online liturgiából, ezért közzétett egy olyan istentiszteleti rendtartási javaslatot is, amely ehhez ad mintát. A megszövegezők ugyanis számoltak azzal, hogy a gyülekezeti tagok egy része „különböző okok folytán” nem él a sákramentumokkal a közvetítés alkalmával, illetve a lelkészek között lesznek olyanok, akik nem iktatják be ezt a részt – de őket is kérték, hogy imádságukban emlékezzenek meg az úrvacsoráról.[9]

A püspök úr március 27-i cikkében elhárítani próbált vita – bár némileg más jellegű kérdésekről – így sem maradt el, pontosabban: egyes református lelkészek vagy lelkészi közösségek markáns ellenvéleményeket fogalmaztak meg. Az alábbiakban néhány, általam ismert megnyilvánulás argumentációját mutatom be röviden.

„Mi miért NEM úrvacsorázunk a vészhelyzet alatt?”

Sipos Aba Álmos, békásmegyeri református lelkész e címmel megfogalmazott véleménye (mellyel, bejelentése szerint, a presbitérium is egyetért) egy videoüzenetben hangzik el, írásos nyoma nincs, érdemes tehát rekonstruálni a legfontosabb elemeket.[10]

Sipos az online úrvacsorázást alapvetően azért látja elvetendőnek, és óvja gyülekezete tagjait attól, hogy ebbe „bárhol, bármikor bekapcsolódjanak”, mert az szerinte nem az Istentől meghatározott rend szerint zajlik, és nem tudnak teljesülni az úrvacsorai kritériumok. Egyrészt a sákramentumok kiszolgáltatását speciális egyházi szolgálatnak tartja, amelyet szerinte nem végezhet akárki, kizárólag az arra felhatalmazott lelkészek. Másrészt úgy véli, hogy az internetes közvetítés során csupán virtuális közösség jön létre, nem pedig valóságos együttlét. (Az auctoritas érvét csak áttételesen veti be: „egyházunk több száz éves biblikus rendjéről” beszél, viszont nem hivatkozik közvetlenül ide kapcsolódó szentírási vagy hitvallási iratokra.)

A betegek házi úrvacsoráztatását nem tartja megfelelő mintának a jelen helyzetben, mert az egyházi gyakorlat szerint ezt mindig a felhatalmazott lelkipásztor végezte, néhány gyülekezeti taggal kiegészülve, tehát valós (kis)közösségben – erre azonban most nincs lehetőség. Mivel a jelenlegi karanténhelyzetben sérülnének ezek az úrvacsorai kritériumok, ezért szerinte nem szabad engedményt tenni.

Sipos nem tagadja, hogy az úrvacsora hiánya miatt nagy a szomorúság, ő is érzi ezt, de a helyzet alázatos és türelmes elfogadására biztat, mert a szent jegyek vétele nélkül is meg lehet maradni a hitben. Mivel Isten tudja, hogy miért vonja meg tőlünk a valós együttlét lehetőséget, nekünk is el kell gondolkodnunk ezen. Bibliai érve is van az úrvacsorától való tartózkodásra: mintaként, előképként említi a zsidóság babiloni fogságát. Ennek során ugyan technikai lehetőség lett volna az áldozásra, mert nemcsak bárányhoz lehetett volna jutni, hanem még a papok is együtt voltak a néppel. Viszont a harmadik kritérium, a jeruzsálemi templom hiányzott. Mivel a zsidók nem akarták megsérteni az Isten akkor érvényes rendjét, hetven évig nem éltek az áldozattal. Mégis életben maradtak, és nem lett akadálya, hogy higgyenek, majd a szabadulás alkalmával hazatérjenek.

„Testvéri buzdítás”

Sipos is egyike volt annak a 38 református lelkésznek, akik aláírták azt a dokumentumot, amelyben az online úrvacsorázással szemben fogalmazták meg álláspontjukat.[11] E szöveg a Krisztus által formai szempontból is megszabott rend felborulását tartja problémának. Ennek okaként azonban nem szól az ordinált lelkészek kizárólagos szerepének kérdéséről. A szövegben csak a virtualitás problémája szerepel, amely megrontja a helyes gyakorlatot: „Hisszük, hogy ha a Jézus Krisztus által, formailag is meghatározott úrvacsorai szertartásba bármilyen módon beépítjük a virtualitást – ami alapvetően idegen az úrvacsorától – akkor ezzel megrontjuk az úrvacsora Megváltó Urunk által szabott formai rendjét, ezzel pedig megrontjuk helyes kiszolgáltatását.” Viszont a rövid írásban idézett három szentírási ige egyike sem kapcsolódik az úrvacsora előírásaihoz, illetve nem értelmezhetőek közvetlenül az álláspont alátámasztásaként.

Az aláírók szerint az „úrvacsorával való helyes élés lehetőségét” jelen helyzetben Krisztus vette el, de ezzel szent céljai vannak, s arra sarkallja a híveket, hogy újuljanak meg a kegyességgyakorlás számos területén.

A szöveget az aláírók mellett számos más lelkész is megosztotta az interneten. Több esetben úgy tűnik, hogy az adott lelkipásztor a közzététellel jelzi támogató véleményét, de tudunk olyanokról is, akik a református egyházvezetésével szembenálló saját magyarázatukat is nyilvánossá tették.

„Biblikus-e az online úrvacsora?”

Varga Róbert, a Nagykovácsi Református Gyülekezet lelkésze e kérdésre felelve szintén azt állítja, hogy az online úrvacsora azért nem a Szentírás szerint való, mert ebben a formában nem jön létre igazi gyülekezeti közösség. Érvként az 1Kor 11-et hozza, s ez alapján a valóságos összekapcsolódást hiányolja. (Az ordinált lelkészek kérdését nem említi.)

A helyzetleírása hasonlít a Siposéhoz. Ő is szól az úrvacsorai közösség hiányáról, de jelzi, hogy Isten kezéből fogadják el a bajt is. Alázatosságra buzdít, s bűnbánatra amiatt, hogy amikor lehetett, sokszor mégsem mentünk a templomba. De előre reménykedik a megerősítő Krisztusban, várva, hogy a hívek újra egymás közösségében lehessenek. A bibliai előkép e szövegben is a zsidóság hetven éves fogsága.[12]

„Az úrvacsoráról, avagy online kitörés a karanténból”

Jakab Bálint, a Szombathelyi Református Gyülekezet lelkipásztorának fenti című írása arról szól, hogy jelen helyzetben „nincs meg a Krisztussal való sakramentális közösség” valóságos feltétele. Ő azonban e megfogalmazást az előzőekhez képest jóval több – ideillő, de kevéssé magyarázott – hitvallási és szentírási szöveggel támasztja alá. (Az ordináció kérdése nála sem kerül elő.) Arra sarkall, hogy bízni kell Krisztusban, mert majd újra eljön a szent jegyekkel élés lehetősége, de addig is bűnbánatot kell gyakorolni, főképp amiatt, ha valaki korábban nem vett részt az úrvacsorai közösségben, noha tehette volna. A más véleményekkel szemben megengedőbb, mint az eddigiek, ugyanis megjegyzi, hogy tiszteletben tartja az egyházi elöljárók Ajánlását, sőt, „azoknak a híveknek, akik [az online úrvacsorától] hitük megerősödését remélik, lelkiismeretük elé nem gördítünk akadályt”.[13]

Jegyzetek

[1] Bogárdi Szabó István, „Online úrvacsora, karanténistentisztelet?”, közzététel 2020. március 27-én a Facebookon (https://www.facebook.com/bogardiszaboistvan/posts/549603682348045?__tn__=K-R) és a reformatus.hu honlapon (https://www.reformatus.hu/egyhazunk/hirek/online-urvacsora-karantenistentisztelet/), majd a Reformátusok Lapja 2020. április 5-i számának 14. oldalán. – Bogárdi Szabó írása eredetileg egy 2020. március végi disputa keretében íródott, azon belül is értelmezhető. Ld. Fazakas Sándor, Távistentiszteletek gyülekezet nélkül?; Bogárdi Szabó István, Vita arról, ami nincs?; Fazakas Sándor válasza (nyílt levél); Bogárdi Szabó István válasza (nyílt levél). Ez utóbbiból lett, minimális átalakítással, az „Online úrvacsora, karanténistentisztelet?” című írás. Összegyűjtve itt olvasható a négy szöveg: https://ttre.hu/tartalom/5144/3/keruleti/parbeszed-az-online-istentiszteletekkel-kapcsolatban

[2] Magyarországi Református Egyház Zsinatának Elnökségi Tanácsa, Ajánlás krízishelyzetben a kommunikációs eszközökkel közvetített istentiszteletekről (Budapest, 2020. március 30.). Közzétéve http://regi.reformatus.hu/mutat/17177/ Rövidebb összefoglalója a Reformátusok Lapja 2020. április 12–19-i, összevont számának 26–27. oldalán.

[3] Vö. még Kálvin János, A genfi egyház kátéja, ford. Czeglédi Sándor, Bp., Kálvin, 1998, 70. (Egyébként mind Bogárdi Szabó cikke, mind az ajánlás tévesen jelöli meg az idézet forrását. Az előbbi a 4.11.17., az utóbbi a 4. 11. 10. részt jelzi.)

[4] Ráadásul azzal, hogy az ajánlás 1. és 3. pontja felszólítja a híveket, hogy az énekeket, imákat és hitvallást az ágendázó lelkésszel együtt mondják, s a szokásos kérdésekre válaszoljanak, úgy tűnik, mintha lehetőséget látna az interaktív úrvacsorai részvételre. Jóllehet, az „interakció” csak a percepció szintjén történhet meg: ugyanis az ajánlás nem kérte arra a református gyülekezeti tagokat, hogy kétoldalú video- vagy hangkapcsolattal igazolják aktivitásukat, esetleg „komment” formájában írják meg a válaszokat az ágendázás során feltett kérdésekre. Pláne, hogy az alkalmat sokan csak felvételről nézték vissza, s vettek így úrvacsorát (vagy személyes okok miatt, vagy mert a gyülekezetük nem is közvetítette élőben az istentiszteletet).

[5] A Második Helvét Hitvallás, ford. és jegyz. Buzogány Dezső, Bp., Kálvin, 2017, 122 (XIX. rész).

[6] Uo.

[7] Egyházi kánonok, melyeket […] egybegyűjtött […] bővített és kissé jobb rendbe szedett Geleji Katona István (1649), ford. Kiss Áron, Kecskemét, Tóth L., 1875. Elérhetőség: http://leporollak.hu/egyhtori/magyar/KA_GELEJ.HTM (A zsinat Elnökségi Tanácsának Ajánlásában idézett kánonszöveg más fordításból való.)

[8] Ajánlás, III/2. pont.

[9] Ld. Ajánlás, II. pont, a magyarázathoz III/4. pont. (Érdemes lenne számba venni, hogy az online úrvacsorát kihagyó lelkészek a gyakorlatban hogyan tettek eleget ennek a javaslatnak.)

[10] Sipos Aba Álmos, Mi miért NEM úrvacsorázunk a vészhelyzet alatt? (közzététel: 2020. április 9.) https://www.youtube.com/watch?v=u57nRiLzEtQ&feature=share

[11] Testvéri buzdítás (közzététel: 2020. április 1.) Több helyen közölve az interneten, pl. az előző jegyzetben hivatkozott video alatt: https://www.youtube.com/watch?v=u57nRiLzEtQ&feature=share

[12] Varga Róbert, Biblikus-e az online úrvacsora? (közzététel: 2020. április 1.) http://refnagykovacsi.hu/2020/04/01/biblikus-e-az-online-urvacsora/

[13] Jakab Bálint, Az úrvacsoráról, avagy online kitörés a karanténból (közzététel: 2020. április 5.) https://www.szombathelyref.hu/az-urvacsorarol-avagy-online-kitores-a-karantenbol

TUDATOSULÁS

A legtöbb református gyülekezet 2020. húsvét vasárnapi, online istentiszteletének végén, kivételesen, nem hangzott el egy számadat. Az, hogy – legalábbis virtuálisan – hányan voltak együtt az úrvacsora közösségében. Pedig jó lett volna ezt legalább utólag megtudni, akár a visszajelzések alapján. (Jelentem: öt tagú családunk mindhárom konfirmált tagja részese volt e különleges alkalomnak.)[1]

A kép forrása: Szivárvány: A Debrecen-Nagyerdei Református Egyházközség lapja, 2020/4, 1.

http://www.refnagyerdo.hu/tartalom/szivarvany/kulonleges_urvacsora_1_2.pdf

Egyfelől azért lenne fontos ez az információ, mert segíthetné a közösségvállalást, azt, hogy a gyülekezeti tagok a karantén ellenére is számon tarthassák egymást. Másfelől pedig azért, mert többekről tudunk, akik ugyan követték a liturgiát, ám nem kívántak élni az otthoni úrvacsora lehetőségével. Vagy egyszerűen a helyzet szokatlansága miatt, vagy azért, mert nem értettek egyet a szentség vételének e módjával.

Mivel a különböző felfogások okoznak némi feszültséget a református egyházon belül, illetve a bizonytalan helyzet miatt szükség van fogódzókra, valamint jó felkészülni az esetleges későbbi, hasonló szituációkra: már most érdemes alaposabban foglalkozni mindezzel. Mind teológusként, mind laikusként, mint magam is, aki viszont a (bibliai és hitvallási) szövegek értelmezési hagyományában, egyháztörténeti összefüggésben szeretem elhelyezni az efféle kérdéseket.

A karanténhúsvét táján ugyanis érzékelhetően gyarapodott az olyan hívek száma (nem csak a református egyházban), akik tudatosabban kezdtek gondolkodni az úrvacsoráról, mint eddig. A korábbi érdeklődés hiánya természetes, hiszen az emberek legnagyobb része sem manapság, sem a keresztyénség egész történetében nem a szentségről szóló dogmák alapján választott felekezetet. A legtöbben beleszületünk valamely egyházba, vagy később, valaki hatására kapcsolódunk egy közösséghez, amelyen keresztül aztán megismerjük és elfogadjuk az adott felekezet liturgiai hagyományát, úrvacsorázási szokását (és kevéssé a teológiáját). Időnként mély hittel átélve, időnként megszokásból véve a szent jegyeket.

Pedig, jól tudjuk, a keresztyénség történetének jelentős részében éppen az úrvacsora tana volt az egyik leginkább megosztó kérdés, legalábbis dogmatikai szempontból. Sokakat elítéltek, ha nem az adott egyház hivatalos – de időnként némileg változó – álláspontját vallották. A hívek legnagyobb része azonban nemhogy nem értette igazán a teológiai magyarázatokat, hanem valójában alig-alig foglalkozott efféle kérdésekkel.

FELEKEZETENKÉNT ELTÉRŐ ÚRVACSORA-ÉRTELMEZÉSEK

A katolikus Eucharisztia-tan

Az Eucharisztia katolikus értelmezése szerint, némileg leegyszerűsítve, a kenyér és bor átlényegülése Krisztus testévé, s ekképpen az Úr valóságos jelenléte, kizárólag a misén történhet meg: amikor a felszentelt pap kimondja az átváltoztatás kifejezéseit. Ezért például a „lelki áldozás” tanának elfogadása évszázadok óta megfelelő teológiai megoldást kínált az olyan extrém helyzetekre, amikor valaki ugyan vágyódik a szentségre, ám személyes okok (válás, még meg nem gyónt halálos bűn stb.) vagy éppen a külső körülmények (az utóbbi évtizedek növekvő paphiánya, a mai helyzethez hasonló krízis stb.) nem teszik lehetővé a valóságos áldozást. Valamiféle „távolsági szentáldozás” tehát a katolicizmusban teljesen kizárt teológiailag. A hívek konyhaasztalára helyezett kenyér és bor nem változtatható át a képernyőn keresztül, nem papi személy pedig nem is próbálkozhat ilyennel.[2]

Az evangélikus úrvacsora-felfogás

A katolikushoz több tekintetben hasonló, mint különböző evangélikus úrvacsora-tanra alapozva is nehéz lenne „online-reálprezenciát” feltételezni. Hiszen Luther nyomán azt vallják, hogy Jézus mondatát szó szerint kell értelmezni: „ez az én testem […] ez az én vérem” (Mt 26,26-28). Vagyis az Úr – ígérete szerint – valósággal jelen van az úrvacsorában, magával a Fiúval lehet egyesülni a szentség átélése alkalmával. Ám e misztérium csak a gyülekezet tényleges közösségében valósulhat meg, kizárólag az erre rendelt, szolgálattévő lelkész vezetésével, aki kimondja Krisztus szavait.[3]

Noha a világ evangélikus és református egyházai mintegy fél évszázada (a magyarországiak pedig már közel 200 éve) megegyeztek arról, hogy úrvacsorai közösségben lesznek egymással, legalábbis testvéri szempontból, a szentség teológiai értelmezésében viszont nagyobb különbségek is vannak.[4]

A református úrvacsora teológiája

Kálvin és a svájci reformátorok nyomán kialakult református sákramentumfelfogás szerint a szent jegyekben nincs jelen Jézus valóságosan, hanem a gyülekezet tagjai az úrvacsorai közösségben a Szentlélek által, titokzatos módon, lélekben egyesülhetnek a feltámadott, mennybéli Krisztussal.[5] A református irányzat azonban önmagában is sokszínű volt, már a 16. század óta, hiszen még a kálvini nyomon járók között is több teológus – például a debreceni Melius Juhász Péter – egy kissé másképpen értelmezte a Szentlélek által történő egyesülést Krisztussal, mint a genfi mester. Zwingli nyomán pedig kialakult az a markáns felfogás, amely inkább csak emlékező alkalomnak tartotta az úrvacsorát.

Ám akár a Szentlélek általi titokzatos egyesülésként, akár emlékalkalomként éli át valaki a gyakorlatban az úrvacsorát, mivel a református felfogás szerint valóságos jelenlétről nincsen szó, elvileg mind a Kálvin-, mind a Zwingli-féle hagyományt követő nézőpontból kiindulva levezethetőnek tűnik az online úrvacsorai közösségben részesülés lehetősége.

Viszont annak következtében, hogy több református teológus, ha nem is a szent jegyekben, de az úrvacsoravétel aktusában mégiscsak reális jézusi jelenlétet lát, e dogmatikai felfogásból kiinduló érvelés szerintem akár a távúrvacsora elvetéséig is eljuthatna.

Jegyzetek 

[1] Az írás korábbi, rövid változata: Karanténúrvacsora (virtuális) közösségben, Szivárvány: A Debrecen-Nagyerdei Református Egyházközség lapja, 2020/4, 2–3.                                         http://www.refnagyerdo.hu/tartalom/szivarvany/kulonleges_urvacsora_1_2.pdf

[2] A legutóbbi összefoglalások közül ld. pl. Németh Norbert, Az Eucharisztia mint szent emlékezés (az utolsó vacsorára) és az Eucharisztia: Krisztus keresztáldozatának jelenvalóvá tétele a szentmisében, előadásként elhangzott az Eucharisztikus tudományos konferencián, 2018. november 29-én, elérhető:                               http://tar.eucharisztikuskongresszus.com/Eucharisztikus_tudomanyos_konferencia_2018/Eloadasok_szoveg/Nemeth.pdf

[3] Lásd legújabban összefoglalóan: Szebik Imre, Az úrvacsoráról szóló teológiai felfogás és az úrvacsora gyakorlata az evangélikus egyházban, Theologiai Szemle, 2019/4, 245–247; Hafenscher Károly, Az úrvacsora teológiai és gyakorlati kérdései, Lelkipásztor, 2019/8–9, 323–326.

[4] Leuenbergi Konkordia – 2013 – 40. évforduló (a cikkek közzétéve: 2013 márciusában) https://www.evangelikus.hu/leuenbergi-konkordia-2013

[5] Újabban ld. pl. összefoglalóan: Fekete Károly, Az úrvacsora értéke és jelentősége a református teológiában, Theologiai Szemle, 2019/4, 239–245. A tanulmány korábbi változata előadásként elhangzott az Eucharisztikus tudományos konferencián, 2018. november 28-án, elérhető:                      http://tar.eucharisztikuskongresszus.com/Eucharisztikus_tudomanyos_konferencia_2018/Eloadasok_szoveg/Fekete.pdf

Rendkívüli alkalmak napi rendszerességgel

Az elhúzódó krízisek (járványok, háborúk, éhínségek) miatt tartott keresztény könyörgő napoknak a középkor, még inkább a kora újkor óta a rendszeresség az egyik legfontosabb ismérve.

Mind a katolikusok, mind a protestánsok speciális böjti napot általában hetente egyszer (jórészt szerdán) tartottak, esetleg havonta (a hó elején). Az ismétlődően mondandó imádságokat a legtöbb esetben heti 2-3 napra (szerda, péntek, vasárnap) írták elő. Az egyházi, illetve világi hatalmak országos vagy regionális érvényességgel, a pápa pedig időnként több országra vagy az egész nyugati kereszténységre kiterjedően.

Ritkább volt és inkább csak a legnehezebb időszakokban jellemző a mindennapi könyörgés és bűnbánattartás.

A mostani járvány idején világszerte számos helyen megszervezett eseti alkalmak (egyetlen konkrét dátumra előírt bűnbánati, illetve imanap) mellett különösen érdemes számba venni a ciklikusan visszatérő, főképpen a napi gyakorisággal tartott, ráadásul már hosszú hetek óta futó, máig ki nem fulladó speciális liturgiákat.

Igyekszünk folyamatosan gyűjteni az adatokat mind az egyszeri, mind a ciklikusan visszatérő alkalmakról, különösen a magyar nyelvterületről, de az egyetemes kereszténységből is. Ezeket a későbbiekben közzé is tesszük: struktúrába foglaltan, illetve a legfontosabbnak tűnőket egyenként is elemezve.

Király Anna – Fazakas Gergely Tamás

Nagydobronyi harangozás a járvány megszűnéséért

A nagydobronyi reformátusság

A mai Ukrajna területén található Nagydobrony Kárpátalja legnagyobb magyarlakta faluja és egyben a legnagyobb református egyházközsége. A 6000 fős település 98%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek 2015-ben, a magyar lakosság szinte egésze református felekezetű. A magyar öntudat fontos elemét képezi (itt és a mikrorégióban) a reformátusság, megkülönböztetve ezzel magát más népcsoportoktól, valamint a katolikus magyarok lakta falvak népességétől is. A település a század közepén találkozott először a protestáns tanokkal, majd az első, kálvini irányzatot követő lelkészek az 1570-es évek második felétől kezdve szolgáltak itt. A falu ezzel „tért vissza az eredeti keresztyén hitre” – ahogyan az egyházközség honlapja fogalmaz. A gyülekezeti oldal arra is emlékeztet, hogy a település átélt már járványok okozta krízishelyzeteket, hiszen 1873-ban kolera, majd 1881-ben tífusz tizedelte a falu népességét.[1]

A Nagydobronyi Református Gyülekezet a 2020-as vírushelyzetben olyan konkrét intézkedést vezetett be, amelyeket érdemes vizsgálat tárgyává tenni.

A képen a nagydobronyi református templom (A torony 1810-ből való, a templom 1911–1912-ben épült)

Forrás: https://www.facebook.com/refnagydobrony/photos/a.1210359935670879/1210359669004239/?type=3&theater

A napi háromszori harangozás

2020. március 17-én a vezető lelkész, Kolozsy András és a gondnok, Balogh János a gyülekezet hivatalos Facebook-oldalán nyilvános bejegyzésben jelentette be, hogy attól kezdve napi háromszori harangozással hívnak minden hívet imára, elcsendesedésre, bűnbánatra – mindaddig, amíg „véget nem ér ez az ínséges idő”.[2]

Ez az intézkedés több szempontból is figyelemre méltó: a rendszeressége, a kezdeményezés sajátossága, a felhívás szövege és a tényleges megvalósulása miatt is.

A harangozás reggel 9, déli 12 és este 18 órától tíz-tíz percen át tart, aktualizált, rendkívüli harangozási rendet teremtve ezzel. Eredetileg hirdetett formájában még ma is, immár közel két hónapja folytatják.

A nagydobronyi vezető lelkész kérdésünkre adott szíves tájékoztatása szerint a Beregi Református Egyházmegye esperesi körlevele irányozta elő ezt a három időpontot, csupán ajánlott jelleggel és a harangozás időtartamát sem szabva meg, a megvalósulást gyülekezeti belátásra bízták. A Nagydobronyi Egyházközség azonban az Ungi Egyházmegyéhez tartozik, tehát a dobronyiak részéről inkább önkéntes csatlakozás ez a felhíváshoz, mint az egyházi felettes kérésének engedelmeskedő, hiszen az Ungi Egyházmegye nem küldött hasonló körlevelet gyülekezeteinek. Kolozsy nem tud arról, hogy más ungi egyházközségben is szólna a harang rendkívüli gyakorlat szerint. Viszont úgy véli, hogy a beregi lelkészek közül többen tarthatják magukat esperesük ajánlásához. (Ezeket a későbbiekben igyekszünk összegyűjteni.)

A Kárpátaljai Református Egyház elnökségének minden gyülekezetükhöz szóló, szintén március 17-én íródott körlevele nem kért effajta harangozást, a szokásos vasárnapi harangozás fenntartására viszont felszólította az egyházközségeket. A levélben jelezték, hogy bár a járványhelyzet miatt nem lehet templomi alkalmat tartani (hanem kizárólag online formában, illetve a Pulzus Rádió közvetít istentiszteletet), a harangoknak azonban mindenképpen meg kell szólalniuk az adott gyülekezet istentiszteletének eredeti időpontjában. Ezúttal azonban a hangjuk másra kell hívja a gyülekezetet: családi istentiszteletre, otthoni könyörgésre és imaórára, „mintha templomban lennének”.[3] A vasárnap délelőtti, rendes harangszó funkciója tehát valamelyest megváltozott, illetve Nagydobronyban (és talán másutt is) ez egészült ki a rendkívüli, imádságra szólító harangozással.

A külső értelmező nézőpontjából elsősorban az egyházvezetői, az egyházmegyei, valamint az egyházközség lelkészének hivatalos és nyilvános megszólalásai hozzáférhetőek. Ám mivel erős református hittel él a település túlnyomó többsége, illetve a nagydobronyi egyházi alkalmak fontos közösségi eseményeknek számítanak, valószínűsíthetjük, hogy az egyén szintjén, vagyis a gyülekezeti tagokra, sőt, a legtöbb nagydobronyi lakosra is kifejti hatását a rendkívüli intézkedés. Ezt abból is feltételezhetjük, hogy a rendkívüli harangozási rendet bejelentő nyilvános Facebook-bejegyzésre 57 megerősítő komment és 134 kedvelés érkezett, illetve 156-an megosztották azt.[4] Ezek a számok pedig, tapasztalataink szerint, nem az átlagos, hanem az afeletti gyülekezeti aktivitást jelzik a közösségben. Napi háromszori, tíz percen át tartó harangszó nyomatékosan figyelmeztet és elég rendszeres ahhoz, hogy talán elérhesse a kívánt hatást, nem hagyva, hogy egyetlen napra is elfeledkezzenek a hívek az aktuális rendkívüli helyzet komolyságáról és/vagy saját szerepükről, felelősségükről.

A képen a nagydobronyi református templom belső tere

Forrás: https://www.facebook.com/refnagydobrony/photos/a.2553238914716301/2553258678047658/?type=3&theater

A közösségi bűnbánattartás hagyománya

A nagydobronyi lelkész és gondnok által jegyzett szöveg „imára, elcsendesedésre és bűnbánatra, Isten előtti megállásra” szólít „ebben a nehéz időben”. Azt írják, hogy a harang megszólalása idején „legyen egy pár percünk arra, hogy Isten felé forduljunk, és imádságban arra kérjük Őt, hogy nagy irgalmából könyörüljön meg rajtunk és tartson meg bennünket népünkkel együtt!”

Ez a kegyességi gyakorlat több évszázados hagyományhoz kapcsolódik. (Maga a rendkívüli, illetve a napi háromszori harangozás gyakorlata is messzire nyúlik, ezt egy másik írásban fogjuk értelmezni.)

Bár a felszólításban nem olvasható konkrétabb magyarázat, részletezőbb indoklás, a megfogalmazás ebben a formában is felidézi azokat a középkori, kora újkori, sőt egészen a 19–20. századig élő vallási, illetve világi szövegeket (a magyar Himnuszt is), amelyek arról tanúskodnak, hogy a keresztények közül sokan a járványokat és más csapásokat a megharagított Isten ostoraként, kollektív és egyéni büntetésként értelmezték. E felfogás azt az Ószövetség néhány prófétai könyvében és a deuteronomista iskola krónikásainál megfigyelhető teológiai szemléletet erősítette fel, sokszor abszolutizálta, amely Istent a bűnökért már a földi életben büntető, azokért bosszút állóként jelenítette meg. De egyszerre olyan Úrként is, akit még a legnagyobb csapások idején is fel lehet keresni a panasszal, mert irgalmas és szerető Isten, s még a haragja is könyörületté tud változni.[5]

E teológiai gondolkodás jegyében, amellyel a mindenkori jelent és a történelmet is értelmezték, a kora újkori járványhelyzetek és egyéb katasztrófák idején gyakran hívtak rendkívüli bűnbánatra és böjtre. Valamint a kora újkorban még elterjedt, krízishelyzetben is alkalmazandó református gyónási szokások is a közös penitenciatartás gyakorlását várták el a hívektől.

A nagydobronyi felhívásból kiderül, hogy a 2020-as rendkívüli helyzet teremti meg a bűnbánat szükségességét. Ez megkülönböztethetőnek látszik a húsvét előtti református bűnbánati alkalmaktól, hiszen a harangozás jóval a húsvéti időszak előtt kezdődött és azóta is tart.

A nagydobronyi rendkívüli harangozási rend és a felhívás szövege tehát azt az istenképet hívhatja elő a prédikációk és liturgikus textusok sok évszázados hálójából, mely szerint az Úr ítélete a jelenlegi járványt is fenyítékként adta a hívekre vagy épp hitetlenekre. Ám a bűnök megvallását, a böjtöt, a megtérést Isten megbocsátása követheti, s a mostani járványt is így állíthatja meg. Bár ez a konkrét indoklás a március 17-i szövegből hiányzik, Kolozsy András a következő napokban tartott, online közzétett áhítataiban részletesebben is kifejtette ezt a gondolatmenetet az 1Kir 17,1 alapján. (Emellett a rendkívüli harangozás imára hívó hagyományát is megmagyarázta, valamint a racionális óvintézkedések betartására is nyomatékosan felhívta a figyelmet.)[6]

A járvány oka

Azért is érdemes ebbe az irodalom-, művelődés- és egyháztörténeti kontextusba ágyazva értelmeznünk a nagydobronyi harangozásra felhívó rövid szöveget és a hivatkozott áhítatok részletezőbb magyarázatait, mert az utóbbi néhány hétben kibontakozó református (és más felekezetű) párbeszédben elsősorban azok a megközelítések kaptak nyilvánosságot, illetve a témában nyilatkozó egyházvezetők is gyakran azt hangsúlyozták, hogy a járvány nem Isten büntetéseként fogható fel. A megszólalók közül sokan legfeljebb az Úr által kiszabott próbának tartják, vagy még inkább: olyan jelenségnek, amely közvetlenül nem tőle származik (az emberiség környezetromboló hatásának következménye / természetes okai vannak / esetleg a gonosztól való stb.), ám Isten mindenképpen jóra tudja fordítani. (Ezeknek a megközelítéseknek alaposabb számbavételével egy későbbi írásban foglalkozunk.)

A nagydobronyi felhívást megfogalmazó gyülekezetvezetés szándékához tehát (a szövegben kifejtetlenül, az áhítatokban részletesebben magyarázva) a büntető, ám – bűnbánat és megtérés esetén – mindenképpen irgalmazó Isten képe látszik a legközelebb állni. A napi háromszori harangozásra szólító intézkedés tehát arra utal, hogy úgy remélik: alázatos magatartással és megújult hittel, megbánt bűnökkel minden hívő hozzájárulhat valamiképpen az ínséges idők elmúlásához.

A nagydobronyi református templom archív felvételen

Forrás: https://www.facebook.com/refnagydobrony/photos/a.162864663753750/163193133720903/?type=1&theater

[1] Molnár Ambrus, Egyház és vallásos élet, „diktálás”, „éneklők” Nagydobronyban = Népi vallásosság a Kárpát-medencében, 5, Konferencia Pápán, 1999. június 22–24., szerk. S. Laczkovits Emőke, Mészáros Veronika, Veszprém, Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 2001, 217–236, itt 217–218. https://library.hungaricana.hu/hu/view/MEGY_VESZ_Nepivall_5_1/?pg=0&layout=s

További gyülekezettörténeti adatok és bibliográfia: Fodor Gusztáv, Református múltunk kezesség, I, Adattár kárpátaljai református gyülekezettörténeti kutatásokhoz, 1523–2016, Tiszaszentimre, Narancsik Imre Kutatói Műhely, 2016, 77–84. 

https://www.academia.edu/30906430/Reform%C3%A1tus_m%C3%BAltunk_kezess%C3%A9g_I._Adatt%C3%A1r_k%C3%A1rp%C3%A1taljai_reform%C3%A1tus_gy%C3%BClekezett%C3%B6rt%C3%A9neti_kutat%C3%A1sokhoz_1523-2016

Gyülekezettörténet az egyházközség honlapján:

http://refua.tirek.hu/lap/nagydobrony/cikk/mutat/gyulekezettortenete/

[2] https://www.facebook.com/refnagydobrony/posts/3917591614947684

[3] http://refua.tirek.hu/hir/mutat/51480/

[4] https://www.facebook.com/refnagydobrony/posts/3917591614947684

[5] Őze Sándor, „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet”: Egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján, Bp., Magyar Nemzeti Múzeum, 1991; Paul Ricoeur és André Lacocque, Bibliai gondolkodás, ford. Enyedi Jenő, Bp., Európa, 2003, 318–320, 370–372.

[6] https://www.facebook.com/refnagydobrony/videos/2785763354824643/?hc_ref=ARSCv7psRRxwDx_zCXUzvwsqv9omIj94Y4ocApZ0DfUtjO3xQ5p_E6M6P_9AVYsUEGQ&fref=nf&__xts__[0]=68.ARCbZZIixB-LPlFqDuOuuP4eWXVnb9nfwPqGsNUYVdP0weTggihuvxq_Yk0my4pXJps42qRbyjs2YHKrdDWPiy_F41-fNRn6Msxg38m2HrXcSvN1WI_bfrm6XlsIdXLv-63F28pGGqFjxOB3DWq05BZkqnVBqqX6gHZJQYr-mL8aOLL8P2TGDcVpNFQvOgetGgZCgGTzDNjIyVAUwzaJcD62u_uyvkmysWyeLV8TXwy35S_YqUJFmQKM30-fhB1p2roqnbkWwcI45lcapuATXYFOgypFlV1wBUI8Jl3Gs3qxHPCDGNjD2V6NToeSxOPWlDHjiefifLMkMqLETNCQrg&__tn__=kC-R

Katasztrófákként értelmezett alkalmak idején vagy éppen örömteli eseményekkor az egész országra, régióra, megyére, városra kiterjesztett bűnbánatoknak, könyörgéseknek, illetve hálaadásoknak a litania minorból kialakult könyörgő körmenetekig visszanyúló késő antik gyökerei vannak.[1]

A középkorban Európa nagy részén elterjedt volt ez a sajátos liturgiai gyakorlat, a reformáció idején pedig – főképpen az oszmánok elleni küzdelemhez kapcsolódóan – a lutheri és a kálvini irányzat is újraértelmezte, és jelen volt számos protestáns államalakulat gyakorlatában.[2] Mivel a kora újkori Európán belül Angliában alakították ki a speciális könyörgési alkalmak leginkább precízen működő rendjét, valamint a kutatás is itt vált mintaadó módon szisztematikussá az utóbbi néhány évben, az észak-angliai Durham egyetemének interdiszciplináris kutatócsoportja irányításával, elsősorban ebből a távlatból mutatom be röviden a címben megfogalmazott témakört.

Ezeket a tágan értelmezhető, sokféle jellegű és eltérő időtartamú alkalmakat nagy közösségek számára írtak elő. Egyrészt akkor látták szükségesnek regionális alkalmak vagy „országos (később nemzeti) istentiszteletek”, „szent napok” tartását elrendelni, amikor – az egyházi és/vagy világi hatalom értelmezése szerint – valamilyen kritikus időszakot kellett átvészelni. Például összeesküvést, háborút, éhínséget, járványt, rossz időjárást és gyatra terméshozamot. Ilyenkor elvileg mindenkire érvényes könyörgéseket, böjtöt és bűnbánatot rendeltek el. Másrészt hálaadást, nagy ünnepléseket tartottak a különféle örömteli alkalmakat követően, például bőséges termés betakarítását követően, lázadás leverése, katonai győzelem és trónra lépés esetén. Harmadrészt pedig szabályozott országos/regionális megemlékezést a legjelentősebbeknek értelmezett korábbi események évfordulóján.

Az alkalmak között volt olyan, amely a rendes vasárnapi vagy más napi liturgiához illesztendő egyetlen imádságot foglalt magában, amelynek szavaival néhány hétig vagy hónapig kellett könyörögni; voltak az adott krízis idején folyamatosan, rendszeres időközönként tartandó, extra alkalmak; valamint bizonyos, minden évben megünneplendő vallási emlékezeti napok (hálaadások megmenekülésért ellenséges pusztítástól, éhségtől, más vallásúak ármánykodásától stb.).

A könyörgő alkalmakat elrendelők sokszor nem csupán a saját országukban történtekre reagáltak, hanem a másutt élő hitsorsosaikkal kapcsolatos eseményekre is.

Az imaszövegek megírását – gyakran csak formálisan – kezdeményezhette az aktuális uralkodó és a világi hatalom. A politikai gyakorlattól függően: a parlament vagy az államtanács, később a kormány és a miniszterelnök, regionális krízisek esetében sokszor a városi magisztrátus. Az alkalom elrendelésében szintén nagy szerepe volt az egyházi hatalomnak, leggyakrabban az érseknek, püspököknek, s magát a szerkesztési, megszövegezési munkát is általában valamely főpap és apparátusa irányításával végezték. Az uralkodói jóváhagyás esetében is általában az egyházi vezetés mozgósított a kinyomtatott munkák terjesztését illetően az érintett régiókban vagy az egész országban, valamint ők foglalkoztak az alkalmak betartatásával, az elmaradók megbüntetésével.

Angliában legalább a 11. század elejéig nyúlnak vissza e sajátos alkalmi istentiszteleti formák, országos könyörgések, amelyek rendszerét előbb a 13. század végén, a franciák és a skótok elleni háborúk idején, majd főképpen a reformációt követően, I. Erzsébet (1558–1603) idején pontosították, s rendszeresen, évente akár több alkalommal is elrendelhettek ilyeneket. A protestánssá vált országban gyakran a katolikusok valós vagy vélt konspirációinak megakadályozása miatt írtak elő könyörgő, az effélék leleplezését követően pedig hálaadó alkalmakat. 

I. Erzsébet, angol királynő (1558-1603)

(Ismeretlen angol festő, 1588 körül, National Portrait Gallery)

A durhami kutatócsoport a reformációtól kezdődő időszakra fókuszál, s legújabb, összefoglaló kézikönyveikben számon tartják, hogy az 1530-as évektől kezdve 1947-ig, az utolsó hivatalos nemzeti imanapig (amelyet követően, egészen máig, az anglikán egyház továbbra is kezdeményez hasonlókat) mintegy 900 alkalommal rendeltek el angliai nemzeti alkalmakat, 1707 után pedig nagy-britanniai istentiszteleteket is, gyakran külön meghirdetve skót, walesi, illetve ír alkalmakat.[3]

Az adott eseményekre való reakciók gyorsaságának szükségessége miatt a kiadott imák szövegei meglévő minták és formulák alapján készültek, azaz kevés változtatással terjedtek: nyomtatásban és/vagy kéziratban. A nyomtatott imaszövegek könnyen kezelhető formátumúak, rendszerint kis terjedelmű (egyleveles vagy valamivel hosszabb, de legfeljebb néhány íves) nyomtatványok voltak. Külön kiadványban gyakran kísérték magyarázó prédikációk, valamint – ahol nem volt képzett lelkipásztor – a laikusok számára kiadott rövid, felolvasható prédikációmagyarázatok is.

Érdemes foglalkozni a különböző alkalmakra írott, kéziratban terjesztett vagy nyomtatásban megjelent könyörgések megalkotásának mechanizmusával; vizsgálni a kiadott imák példányszámát, a terjesztés módját, illetve az előírt országos imádságok, bűnbánatok, hálaadások alkalmait, liturgiáját, az ezeken részt vevők számát, valamint a közböjtök és az országos könyörgő napok szabályozott menetének rendjét.

Például: mennyi ideig és milyen rendszerességgel tartottak ilyeneket egy-egy krízis alkalmával; utólag milyen rendszerességgel emlékeztek egy-egy korábbi eseményre, s másokra miért nem; miképpen szervezték meg és érték el a hívek részvételét stb.

Nem érdektelen megismerni ezen alkalmak liturgiájának tényleges hatását: a könyörgés, bűnbánat és böjt, illetve a hálaadás gyakorlásának és a templomok látogatásának hatékonyságát, gyakran az érdektelenséget, a templomkerülést, valamint az emiatti szankciókat. Az angliai kutatók összehasonlító vizsgálatokat is inspirálnak: az eddigi, elszórt európai és amerikai kutatások összefogását tűzte ki célul egy néhány éve tartott jelentős nemzetközi konferenciájuk Durhamben.

Az országos könyörgések, hálaadások és kollektív böjtök történetét vizsgálva szükséges utalni az őskeresztényekre, akik számára (több szentírási igehely, például az 1Tim 2,1–3 és a Tit 3, 1–3,8 nyomán) fontos volt az uralkodóért, az elöljárókért mondott imádság. Ez a gyakorlat a középkori liturgiai hagyományban szintén ismert volt, ahogy a fentebb már említett, nagyobb közösséget (várost, nemzetet stb.) ért csapásért való könyörgő körmenet, megalázkodás, böjt, illetve a megszabadulásért mondott dicséret és hálaadás. A protestáns, főképpen a szigorú kálvinista tradíciókat követő közösségek egy része csupán az efféle hálaadó és böjtalkalmakat hagyta meg a keresztyén ünnepek sorában a vasárnapokon kívül, a többi ünnepet (sokszor a húsvétot és a karácsonyt is, nem csupán a szentekre való emlékezést) kiiktatták a naptárból.

Az ilyen alkalmak gyakorlata az ószövetségi deuteronomista teológiára épül, az e teológiát reprezentáló bibliai helyekhez kapcsolódva írták elő az országos könyörgések liturgiáját és fogalmazták meg szövegét. Ez azt jelenti, hogy már a reformáció előtt, de főképpen azt követően évszázadokig az angliai és más európai (például a magyarországi), illetve újvilági protestáns közösségek elterjedt értelmezése szerint nemcsak az egyének, hanem a közösség bűne és háládatlansága is haragra gerjeszti az Urat, ezért rendeli el már a földi életben a büntetést: természeti csapást vagy katonai támadást, politikai elnyomást és más kríziseket. Ezek viszont kiválthatják, hogy a bűnös közösség visszatérjen urához, illetve az e krízis idejére rendszeresített imádkozás, a közösség megalázkodása, a bűnbánat gyakorlása, böjtölés és az ehhez járuló alamizsnálkodás kiengesztelheti Istent.[4] Ezért a csapásokat a kora újkori angol imádságmagyarázatok időnként „mennyei tanároknak” nevezték.[5] Hasonlóan ehhez a 16. században a Német-római Birodalomban és másutt, így Magyarországon is ismert török elleni imák egy részében szintén azt lehetett olvasni (Luther és más teológusok szövegeiben), hogy a török „a mi tanítómesterünk”: megtanít minket visszatérni az Úrhoz.[6]

Az országos ima-, böjt- és hálaadási alkalmak rendszerének alapos feltárását még a forrásgazdag nagy-britanniai közegben is nehezíti, hogy esetleges volt a fennmaradása ezeknek a sokat használt imáknak. Időnként nemcsak maguk a szövegek ismeretlenek, hanem máshonnan sem tudhatunk meg sokat nyomtatásuk és terjesztésük történetéről, illetve az adott könyörgési alkalomról.

A brit kutatás magyarországi adaptálási kísérlete során, illetve egyéb nemzetközi párhuzamokat figyelembe véve még inkább azt tapasztaltuk, hogy hazai vonatkozásban igen kevés forrás van a kora újkortól a 20. századig, de ezeket is töredékesen ismerjük. Nemcsak, hogy alig tudunk konkrét alkalomra írott országos imádságszövegről, hanem arról is töredékes információink vannak, hogy ténylegesen hány ilyen alkalmat rendeltek el az évszázadok során, s mi volt ezeknek a menetrendje. Persze, az efféle alkalmak magyarországi előírási, megszövegezési és terjesztési szisztémája korántsem lehetett annyira egységes, rendszeres, illetve kiforrott mechanizmusokon alapuló, mint amilyen különösen a nagy-britanniai, illetve más európai és észak-amerikai országok gyakorlata volt. Ennek okai között tarthatjuk számon a mohácsi csata, illetve Buda bevétele után széttagolt Magyarországot. A Hódoltság területén nyilvánvalóan e téren sem jöhetett szóba valamiféle szisztematikus egyházi vagy világi irányítás; a 17. század elejétől református fejedelmek irányította erdélyi gyakorlat pedig az országos könyörgési alkalmak rendje kapcsán is markánsan különbözött a katolikus befolyás alatt álló Habsburg uralkodói udvar által irányított királyi magyarországi szokásoktól.

A hazai országos imádságok és böjtök vonatkozásában több mélyfúrással próbálkoztunk. Egyebek mellett azzal az időszakkal, amikor Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613–1629) bekapcsolódott a Habsburg-ellenes szövetségbe az európai harmincéves háborúban (1618–1648), s 1619 augusztusában kezdődő hadjáratára készülve először az erdélyi Küküllőváron tartott semigenerális református zsinat, majd a gyulafehérvári országgyűlés, ezt követően pedig a dunántúli református zsinat hozott határozatot az általános bűnbánat és böjt megtartásáról.

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem (1613-1629), a háttérben Pozsony 1619-1620-as elfoglalásának ábrázolása

(Ismeretlen rézmetsző, 1620 körül, Országos Széchényi Könyvtár)

Ezt követően Milotai Nyilas István, Bethlen Gábor fejedelem főprédikátora, korábbi tiszántúli püspök jelentetett meg Debrecenben egy országos imádságot abból az alkalomból, hogy Bethlent 1620. augusztus 25-én, Besztercebányán Magyarország királyává választották. Ezeket a nagy közösségi alkalmakat vizsgálva is megállapítható, hogy noha az 1619–1620-as református egyházi, majd az egész Erdélyre, illetve szándék szerint Magyarországra is kiterjesztendő böjt, bűnbánat és imádság forrásainak egy része véletlenül fennmaradt, és valamelyest rekonstruálható annak mechanizmusa, hogy miként rendelte el ezeket az egyházi és a világi hatalom, illetve milyen magyarázó prédikációkkal próbálták értelmezni az eseményeket a református hívek számára, ám nem tudunk eleget arról, hogy ténylegesen hol és miképpen zajlottak ezek a könyörgő alkalmak és mi volt ezekre a közösség reakciója.

Érdemes tehát kutatni, hogy más kora újkori vagy újkori politikai és hadi szituációkban, illetve járványok, éhínség és természeti csapások idején, vagy éppen ezek elmúltával, továbbá trónra lépés, királyi utódszületés, terménybőség stb. alkalmával is a fent említett példához hasonló módon történt-e meg az országos könyörgésekre, nemzeti bűnbánatokra, böjtökre, illetve hálaadásokra vonatkozó egyházi kívánalmak megfogalmazása, a zsinati, majd világi törvényalkotás, illetve mindennek a tényleges megvalósulása. Az efféle alkalmaknak ugyanis az a jelentősége, hogy az országos könyörgő vagy hálaadó imádságok elmondásával, a kollektív böjt és bűnbánat tartásával a közösség bármely tagja – ha amúgy semmilyen hatalmi szinten nem rendelkezett befolyással –, úgy értelmezhette, hogy beleszól az országos politikába.[7] Hiszen az előírt, megszervezett rendkívüli liturgikus alkalmakon maga is imádkozik a fejedelemért, a királyért, a magisztrátusért, könyörög a csapások elmúlásáért vagy hálát ad Isten áldásaiért.

[1] Az írás korábbi változata megjelent: Emlékezzetek hálaadással, imádkozva a nemzetért! Az országos könyörgési alkalmak hagyománya, Irodalmi Magazin, 2017/4, 63–66.

[2] Lásd ehhez újabban Benkő Tímea, Bűnbánati és könyörgő napok mint a litánia és a Te Deum lehetséges alkalmainak nyomai Erdélyben, Keresztény Magvető, 2017/2–3, 201–217, https://epa.oszk.hu/02100/02190/00551/pdf/EPA02190_KM_2017_2-3_201-217.pdf; Uő, A bűnbánati nap magyar protestáns liturgiatörténeti vonatkozásai és utolsó élő emléke Erdélyben = Non videri, sed esse. Tanulmányok a 60 éves Buzogány Dezső tiszteletére, szerk. Kolumbán Vilmos József, Kolozsvár, Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet, 2017, 11–27. http://real.mtak.hu/85093/1/Non_Videri_sed_esse.pdf

[3] Ld. National Prayers: Special Worship since the Reformation, ed. Philip Williamson, Stephen Taylor, Alasdair Raffe and Natalie Mears, vol 1–3., Woodbridge, The Boydell Press, 2013–2018.

[4] Őze Sándor, „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet”: Egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi nyomtatott egyházi irodalom alapján, Bp., Magyar Nemzeti Múzeum, 1991.

[5] Vö. C. J. Kitching, “Prayers Fit for the Time”: Fasting and Prayer in Response to National Crises in the Reign of Elizabeth I = Monks, Hermits, and the Ascetic Tradition, ed. William J. Sheils, Oxford, Blackwell, 1985, 241–250, itt 242.

[6] Ld. ehhez Imre Mihály, „Magyarország panasza”: A Querela Hungariae toposz a XVI–XVII. század irodalmában, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1995, 98–107, 125–143. https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/101256/CSK005.pdf?sequence=1&isAllowed=y

[7] Vö. Natalie Mears, Public Worship and Political Participation in Elizabethan England, Journal of British Studies, 51(2012) January, 4–25.

[8] Ld. erről bővebben Fazakas Gergely Tamás, Siralmas imádság és nemzeti önszemlélet. A lamentációs és penitenciás sírás a 17. század második felének magyar református imádságoskönyveiben, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012. http://mek.oszk.hu/15400/15401/15401.pdf

A természeti csapásokra, járványokra, éhínségekre, politikai és társadalmi katasztrófákra adott közvetlen reakciókat, gyakorlati megoldásokat, illetve az ezekkel gyakran összefonódó értelmezéseket számos médiumban fogalmazták meg a kortársak és utódaik.

Ezek egy része – rendszerezendő és értelmezendő forrásként – ma is a kutatás rendelkezésére áll: hivatalos állami és egyházi iratok, törvények és rendeletek, praktikus tanácsok gyűjteményei és kézikönyvek, vallási és filozófiai szövegek, irodalmi, képzőművészeti és zenei alkotások, történeti feldolgozások, naplók, kalendáriumbejegyzések és levelezés, emlékiratok és más feljegyzések.

Persze, még az egy időben keletkezett szövegek és más munkák sem mindig reagáltak ugyanúgy, vagy akár nem is tettek említést az egyes csapásokról. Ugyanis nemcsak a krízisek értelmezései és az azokra adott válaszok között vannak különbségek, hanem akár abban a tekintetben is, hogy egyáltalán mit tartottak valóban csapásnak, s mit nem tekintettek annak.[1] Vagyis mind a természeti, mind a politikai-katonai krízisek korántsem objektíve adottak, nem maguktól értetődőek. Van, amit csupán az utókor tart katasztrófának, bizonyos politikai és természeti „események”[2] a korabeli felfogás szerint még beilleszthetőek voltak a „normális” rendbe.[3] Vagyis – Jörn Rüsen szerint – az ezeket átélők korántsem mindig fogták fel kritikus tapasztalatként a történéseket,[4] esetleg nem is volt mit értelmezniük (legalábbis szerintük), sőt, akár feljegyezniük sem. Viszont a modern, utólagos történészi rekonstrukciók – számos egyéb forrás bevonásával – talán már felfigyelnek valamire, s azt esetleg „katasztrofális” eseményként értelmezik. Persze, ha egyáltalán akad olyan forrás, amelyből arra lehet következtetni, hogy történt „valami”.[5]

Natalie Zemon Davis azt írja Az erőszak rítusai című híres tanulmányában – a francia vallási küzdelmekkel foglalkozva –, hogy a kora újkori kulturális kontextusokban a katasztrófák, krízisek, csapások megítélése eltérő volt a 20. századitól. Davis gondolatmenetét követve Gyáni Gábor úgy fogalmaz, hogy a különböző kulturális kontextusokban más és más volt az „erőszak kultúrájának” a felfogása. Különösen a modernitás előtt volt máshol a „normális” viselkedés, illetve az „erőszak” közötti különbségtétel ingerküszöbe, mint a 20. században. Így a kora újkorban is gyakran „olvadtak egybe” az erőszakos megnyilvánulások a „normális” viselkedéssel. (Davis példája szerint akár a Szent Bertalan-éjszaka szélsőségesnek tűnő vérengzése is.)[6]

Az viszont, hogy valamit inkább normális vagy inkább katasztrofális jelenségként ítéltek meg, nemcsak az utólagos nézőpontoktól különbözhet, hanem szinkrón metszetben is mutatkozhattak divergenciák.

Ugyanis magát az appercipiálást, illetve az értelmezéseket különféle eltérések, politikai, nemzeti, felekezeti, regionális és egyéb nézőpontok, érdekek határozták meg: ezektől függött, hogy valamit feljegyzésre méltónak tartottak vagy sem.

Több olyan példát ismerünk, hogy az egyes ágensek – hatalmi pozíciókban lévők, valamiképpen alárendeltek vagy a hierarchián némileg kívülállók – nagyjából hasonlóan élték meg a történéseket. A különbség viszont elsősorban abból adódott, hogy valakiknek érdekében állt az adott természeti vagy politikai eseményre egyáltalán felfigyelni, arra reflektálni, illetve azt katasztrófaként elbeszélni, másoknak viszont éppen az volt a célja, hogy mindezt kisebbítse vagy éppen elleplezze. Bizonyos időszakokban viszont mindezeket egyes közösségek már azért nem értelmezték – legalábbis: olyan mértékű – krízisként, mert valamelyest megszokták azokat, akár a nagyon hosszan, évtizedekig tartó középkori és kora újkori háborús időszakok idején.

[1] Ezt és a következőket lásd bővebben korábbi írásunkban: Az imádság mint feldolgozás: Politikai krízisek és természeti csapások a kora újkortól a 20. századig, Studia Litteraria, 2011/3–4, 52–77. https://ojs.lib.unideb.hu/studia/article/view/3988

[2] Ehhez lásd magyarul: Szeberényi Gábor, Lehet-e az esemény tudományos kategória?: Az esemény-fogalom történetelméleti megítéléséről = A történész szerszámosládája: A jelenkori történeti gondolkodás némely aspektusa, szerk. Szekeres András, Bp., L’Harmattan, 2002, 197–205; Hayden White, A modern esemény, ford. Scheibner Tamás = Tudomány és művészet között: A modern történelemelmélet problémái, Bp., L’Harmattan–Atelier, 2003, 265–286; Peter Burke, Az eseménytörténet és az elbeszélés újjászületése, ford. Kisantal Tamás = Történetelmélet, II, szerk. Gyurgyák János, Kisantal Tamás, Bp., Osiris, 2006, 934–946; Bolgár Dániel, Volt-e vagy sem?: Traumatikus történés és történeti elbeszélés, BuKsz, 2010/2, 121–126, főképp 122–123; Gyáni Gábor, A 20. század mint emlékezeti esemény = Gy. G., Az elveszíthető múlt: A tapasztalat mint emlékezet és történelem, Bp., Nyitott Könyvműhely, 2010, 355–374.

[3] „A normális történelmi tapasztalat azt várja el a történelmi tudattól, hogy előre adott kulturális képességek alkalmazásával lehessen megérteni.” Jörn Rüsen, Trauma és gyász a történelmi gondolkodásban, ford. Karádi Éva, Magyar Lettre Internationale, 2004/ősz, 1.

[4] Rüsen, i. m., 1. Gyáni Gábor a Trauma, emlékezet, kultusz című tanulmányában (= Gy. G., Az elveszíthető, i. m., 268–278, 272) ugyan idézi, de nem problematizálja Rüsen fogalmait.

[5] Gyáni Gábor egy másik írásában (Kulturális trauma: adott vagy teremtett?, Studia Litteraria, 2011/3–4, 5–19, https://ojs.lib.unideb.hu/studia/article/view/3985) a közösségnek az „események” traumatikus vagy nem traumatikus voltáról hozott, utólagos döntéseivel foglalkozik, a kulturálistrauma-elméletek szociológiai nézőpontú megfogalmazásának bemutatása során.

[6] Natalie Zemon Davis, Az erőszak rítusai = N. Z. D., Társadalom és kultúra a kora újkori Franciaországban, ford. Csaba István, Erdősi Péter, Bp., Balassi, 2001, 139–167; Gyáni Gábor, A látható és a láthatatlan erőszak = Gy. G., Az elveszíthető, i. m., 279–293, 284–288.