Krízisek, értelmezések, válaszkísérletek – járványok és más katasztrófák idején

A természeti csapásokra, járványokra, éhínségekre, politikai és társadalmi katasztrófákra adott közvetlen reakciókat, gyakorlati megoldásokat, illetve az ezekkel gyakran összefonódó értelmezéseket számos médiumban fogalmazták meg a kortársak és utódaik.

Ezek egy része – rendszerezendő és értelmezendő forrásként – ma is a kutatás rendelkezésére áll: hivatalos állami és egyházi iratok, törvények és rendeletek, praktikus tanácsok gyűjteményei és kézikönyvek, vallási és filozófiai szövegek, irodalmi, képzőművészeti és zenei alkotások, történeti feldolgozások, naplók, kalendáriumbejegyzések és levelezés, emlékiratok és más feljegyzések.

Persze, még az egy időben keletkezett szövegek és más munkák sem mindig reagáltak ugyanúgy, vagy akár nem is tettek említést az egyes csapásokról. Ugyanis nemcsak a krízisek értelmezései és az azokra adott válaszok között vannak különbségek, hanem akár abban a tekintetben is, hogy egyáltalán mit tartottak valóban csapásnak, s mit nem tekintettek annak.[1] Vagyis mind a természeti, mind a politikai-katonai krízisek korántsem objektíve adottak, nem maguktól értetődőek. Van, amit csupán az utókor tart katasztrófának, bizonyos politikai és természeti „események”[2] a korabeli felfogás szerint még beilleszthetőek voltak a „normális” rendbe.[3] Vagyis – Jörn Rüsen szerint – az ezeket átélők korántsem mindig fogták fel kritikus tapasztalatként a történéseket,[4] esetleg nem is volt mit értelmezniük (legalábbis szerintük), sőt, akár feljegyezniük sem. Viszont a modern, utólagos történészi rekonstrukciók – számos egyéb forrás bevonásával – talán már felfigyelnek valamire, s azt esetleg „katasztrofális” eseményként értelmezik. Persze, ha egyáltalán akad olyan forrás, amelyből arra lehet következtetni, hogy történt „valami”.[5]

Natalie Zemon Davis azt írja Az erőszak rítusai című híres tanulmányában – a francia vallási küzdelmekkel foglalkozva –, hogy a kora újkori kulturális kontextusokban a katasztrófák, krízisek, csapások megítélése eltérő volt a 20. századitól. Davis gondolatmenetét követve Gyáni Gábor úgy fogalmaz, hogy a különböző kulturális kontextusokban más és más volt az „erőszak kultúrájának” a felfogása. Különösen a modernitás előtt volt máshol a „normális” viselkedés, illetve az „erőszak” közötti különbségtétel ingerküszöbe, mint a 20. században. Így a kora újkorban is gyakran „olvadtak egybe” az erőszakos megnyilvánulások a „normális” viselkedéssel. (Davis példája szerint akár a Szent Bertalan-éjszaka szélsőségesnek tűnő vérengzése is.)[6]

Az viszont, hogy valamit inkább normális vagy inkább katasztrofális jelenségként ítéltek meg, nemcsak az utólagos nézőpontoktól különbözhet, hanem szinkrón metszetben is mutatkozhattak divergenciák.

Ugyanis magát az appercipiálást, illetve az értelmezéseket különféle eltérések, politikai, nemzeti, felekezeti, regionális és egyéb nézőpontok, érdekek határozták meg: ezektől függött, hogy valamit feljegyzésre méltónak tartottak vagy sem.

Több olyan példát ismerünk, hogy az egyes ágensek – hatalmi pozíciókban lévők, valamiképpen alárendeltek vagy a hierarchián némileg kívülállók – nagyjából hasonlóan élték meg a történéseket. A különbség viszont elsősorban abból adódott, hogy valakiknek érdekében állt az adott természeti vagy politikai eseményre egyáltalán felfigyelni, arra reflektálni, illetve azt katasztrófaként elbeszélni, másoknak viszont éppen az volt a célja, hogy mindezt kisebbítse vagy éppen elleplezze. Bizonyos időszakokban viszont mindezeket egyes közösségek már azért nem értelmezték – legalábbis: olyan mértékű – krízisként, mert valamelyest megszokták azokat, akár a nagyon hosszan, évtizedekig tartó középkori és kora újkori háborús időszakok idején.

[1] Ezt és a következőket lásd bővebben korábbi írásunkban: Az imádság mint feldolgozás: Politikai krízisek és természeti csapások a kora újkortól a 20. századig, Studia Litteraria, 2011/3–4, 52–77. https://ojs.lib.unideb.hu/studia/article/view/3988

[2] Ehhez lásd magyarul: Szeberényi Gábor, Lehet-e az esemény tudományos kategória?: Az esemény-fogalom történetelméleti megítéléséről = A történész szerszámosládája: A jelenkori történeti gondolkodás némely aspektusa, szerk. Szekeres András, Bp., L’Harmattan, 2002, 197–205; Hayden White, A modern esemény, ford. Scheibner Tamás = Tudomány és művészet között: A modern történelemelmélet problémái, Bp., L’Harmattan–Atelier, 2003, 265–286; Peter Burke, Az eseménytörténet és az elbeszélés újjászületése, ford. Kisantal Tamás = Történetelmélet, II, szerk. Gyurgyák János, Kisantal Tamás, Bp., Osiris, 2006, 934–946; Bolgár Dániel, Volt-e vagy sem?: Traumatikus történés és történeti elbeszélés, BuKsz, 2010/2, 121–126, főképp 122–123; Gyáni Gábor, A 20. század mint emlékezeti esemény = Gy. G., Az elveszíthető múlt: A tapasztalat mint emlékezet és történelem, Bp., Nyitott Könyvműhely, 2010, 355–374.

[3] „A normális történelmi tapasztalat azt várja el a történelmi tudattól, hogy előre adott kulturális képességek alkalmazásával lehessen megérteni.” Jörn Rüsen, Trauma és gyász a történelmi gondolkodásban, ford. Karádi Éva, Magyar Lettre Internationale, 2004/ősz, 1.

[4] Rüsen, i. m., 1. Gyáni Gábor a Trauma, emlékezet, kultusz című tanulmányában (= Gy. G., Az elveszíthető, i. m., 268–278, 272) ugyan idézi, de nem problematizálja Rüsen fogalmait.

[5] Gyáni Gábor egy másik írásában (Kulturális trauma: adott vagy teremtett?, Studia Litteraria, 2011/3–4, 5–19, https://ojs.lib.unideb.hu/studia/article/view/3985) a közösségnek az „események” traumatikus vagy nem traumatikus voltáról hozott, utólagos döntéseivel foglalkozik, a kulturálistrauma-elméletek szociológiai nézőpontú megfogalmazásának bemutatása során.

[6] Natalie Zemon Davis, Az erőszak rítusai = N. Z. D., Társadalom és kultúra a kora újkori Franciaországban, ford. Csaba István, Erdősi Péter, Bp., Balassi, 2001, 139–167; Gyáni Gábor, A látható és a láthatatlan erőszak = Gy. G., Az elveszíthető, i. m., 279–293, 284–288.